Ezen kifejező jelenetben három nő békésen fürdik egy napfényes szobában; lágy alakjaik és nyugodt arckifejezéseik egy nyugodt és intim pillanatot tükröznek. A középső alak, aki kecsesen egy alacsony fából készült padon ül, gondolkodva néz a távolba, haját egy feltűnő piros virág díszíti, ami gyönyörűen kontrasztál a világos bőrével. A másik két nő, elveszett a beszélgetésben, egy baráti légkört teremt, tovább növelve a otthonosság érzését a térben. Egy sekély medence uralja a szoba alsó részét, csillogva, ahogy megcsillan a magas ablakokon beáramló fény; határozottan a tekintetet lefelé vonzza, szinte arra invitálva, hogy részt vegyünk az intim pillanatukban.

A kompozíció gondosan szervezett, a meleg okkerszínek a falakon otthonos légkört teremt. A színpaletta a puha földszíntől a mélyebb és élénkebb tónusokig terjed, mint például az egyik nő ruhájának királyi lila színe, és a medence mellett elhelyezett élénk narancsok. Ez a paletta melegség és érzékiség érzetét kelti; a nézőt egy másik korszakba kalauzolja, amely tele van gazdag textúrákkal és esztétikával. A háttérben egy árnyékos alak, ami talán a halál vagy az idő múlásának témáját képviseli, csendben áll, ellentétben a nők játékos légkörével. Ez a paradoxon feszültségérzetet kelt, hangsúlyozva a fiatalság és a szépség mulandó jellegét a mindennapi élet kontextusában.

Történelmileg ez a festmény a 19. század végének egzotikus és keleti kultúrák iránti vonzalmait tükrözi, amikor a nyugati művészek inspirációt kerestek saját kultúrájukon túl. A művész technikai ügyessége jól megfigyelhető a gondosan kidolgozott részletekben; a szőnyeg bonyolult mintáitól a bőrszínek finom ábrázolásáig, a nézőket nemcsak a tanúi, hanem a jelenet árnyalataival való kölcsönhatásra is invitálja. Érzelmileg ez a nosztalgikus szépséggel rezonál, ösztönözve a szemlélődést azokra a mulandó pillanatokra, amelyek életünket alkotják.