A mű egy derűs vízi kilátást mutat be; egy festői falu a tó partján. Különböző magasságú épületek, némelyik hegyes tetővel, mások szélesebb homlokzattal, a partvonal mentén sorakoznak. Egy kiemelkedő harangtorony átszúrja a horizontot, függőlegesességet adva a kompozícióhoz. A művész szépia tónusainak használata a nosztalgia érzését kelti, a csendes pillanatot, ami az időben megragadott. A víz tükrözi az épületeket, tükörhatást keltve, ami megduplázza a jelenet vizuális mélységét.

A falun túl a táj lankás dombokba nyúlik, melyeket egy sötét és titokzatos építmény koronáz – talán egy kastély vagy erőd. Az ég, a tompított tónusok tanulmánya, egy közeledő vihart sejtet, egy réteg drámát adva a békés jelenethez. A művész ügyes fény- és árnyékkezelése, a színek finom árnyalatai a mélység és a hangulat érzését keltik. Ez egy olyan jelenet, ami egy egyszerűbb időről suttog, arra invitálva a nézőt, hogy álljon meg és töprengjen a mindennapok szépségén.