Ebben a lenyűgöző jelenetben a Palazzo Contarini a fénylő velencei vízből emelkedik ki, mint egy lágy álom. Monet ecsetje táncol a vásznon, finom vonásokat szőve, amelyek megragadják az éteri fény minőségét, amely a csatorna nyugodt felszínén verődik vissza. A palota önmaga, bármennyire részletes is, egyszerre sugároz nagyságot és törékenységet, mintha a saját visszatükröződésében eltűnhetne. Itt egy finom egyensúly van a realizmus és az impresszionizmus között, amely arra hívja fel a nézőt, hogy belépjen a pillanatba; képzeld el, amint a vízen siklasz, a gondola lágyan hintázik, míg a város suttogása zúg körülötted.

A színpaletta harmóniában van a kék és ezüst-fehér színekkel, tompa vörös és zöld árnyalatokkal kiegészítve, amelyek a velencei élet vibrálását sejtetik. Ez az interakció nemcsak mélységet teremt, hanem egyfajta nyugalmat is kivált; majdnem olyan, mintha a víz gyengéden ölelgetné az építészetet, elősegítve a békés ölelést. Ennek a műalkotásnak az érzelmi hatása mély; melankólia van benne, amely párhuzamot von a szépség és a mulandóság között, összegyűjtve az emlékek és tapasztalatok efemer természetét. Monet ebben a részletben megvilágítja Velence időtlen lényegét, örökre a víz és az ég között rekedve, egy szépséggel, amely átível az időkorlátokon.