Ez a műalkotás egy csendes, de kíváncsi ábrázolását adja a madárfészkeknek, gazdagon átitatva Van Gogh jellegzetes érzelmi mélységével és textúrájával. A vásznon zökkenőmentesen elhelyezkedő fészkek szinte antropomorfikusan néznek ki, mesélve a természet otthonéről – a kerek formák melegségét és védelmét idézik fel a már eltávozott fiókák számára. Földszínekben, sötétzöld, barna és egy kis pirossal festve, a színpaletta melankolikus, de hívogató légkört teremt, amely vonzza a nézőt, suttogva a korai tavasz titkait, ahol az új élet finoman mozog a felszín alatt.

Van Gogh technikája nyilvánvalóan megmutatkozik a festő ecsetkezelésében: sűrű, lehúzott impasto, amelyet szenvedéllyel festettek, tapintható minőséget ad a fészkeknek, lehetővé téve, hogy a vászon szerves részévé váljanak, ne csak egyszerű tárgyak. A kompozíció struktúrált, de organikus; a fészkek úgy vannak elrendezve, hogy a néző szemét balról jobbra vonzzák. Ez majdnem csendes beszélgetésnek tűnik a fészkek között, az idő múlásának és az élet ciklikus természetének szépségének visszhangja. Ezen a művön Van Gogh túllép a csendélet műfaján, arra hívva minket, hogy gondolkodjunk el e egyszerű formák érzelmi háttérén. Meditatív választ vált ki, mélyreflexiókat vált ki a régióról, a természet és a létezésről, végül intim kapcsolatot létesítve a nézővel.