Paul Gauguin

Paul Gauguin a posztimpresszionizmus kiemelkedő alakja volt, akinek életét és művészetét a spirituális és a „primitív” szüntelen keresése határozta meg. Párizsban született, korai életét felfordulás jellemezte; családja az 1848-as államcsíny után Peruba költözött, ami életre szóló rajongást ébresztett benne az egzotikus kultúrák iránt. A kereskedelmi flottánál és a francia haditengerészetnél teljesített szolgálat után kényelmes életet élt Párizsban tőzsdeügynökként, feleségül vette Mette-Sophie Gadot és családot alapított. Művészet iránti érdeklődése, amelyet gyámja, Gustave Arosa gyűjteménye ébresztett fel, hobbiból szenvedéllyé nőtte ki magát. Camille Pissarro mentorálása alatt kezdett festeni az impresszionistákkal, sőt, az 1880-as évek elején ki is állított velük.

Az 1882-es tőzsdekrach tönkretette polgári egzisztenciáját, és a művészet iránti teljes elkötelezettségét katalizálta. Ez a döntés anyagi csődhöz és a feleségétől és öt gyermekétől való fájdalmas elváláshoz vezetett. Mivel nem tudta eltartani őket, nomád életmódba kezdett, az európai civilizációból való menekülés vágyától hajtva, amelyet mesterségesnek és korruptnak tartott. Ez a keresés először Bretagne-ba, konkrétan a Pont-Aven-i művésztelepre vezette. Itt szakított végleg az impresszionizmus megfigyelő stílusával, amelyből hiányolta a szimbolikus mélységet és az érzelmi erőt.

Bretagne-ban Gauguin kifejlesztette úttörő stílusát, a szintetizmust. Émile Bernard-hoz hasonló művészekkel együtt új vizuális nyelvet hozott létre, amelyet a népművészet és a japán metszetek ihlettek, és amelyet sík, merész, nem naturalista színek, erős körvonalak és leegyszerűsített formák jellemeztek. Célja az volt, hogy a formát és a színt a téma mögötti érzelmi vagy spirituális ötlettel szintetizálja, nem pedig csupán annak külső megjelenését ábrázolja. E korszak alapvető műve, a *Látomás a prédikáció után (Jákob harca az angyallal)* (1888) tökéletesen magába foglalja ezt a megközelítést, radikálisan új esztétikával ábrázolva a breton parasztasszonyok belső, spirituális látomását.

1888 végén Gauguin kilenc viharos hetet töltött Arles-ban Vincent van Gogh-gal. Intenzív együttműködésük, amelynek célja egy „déli stúdió” létrehozása volt, tele volt művészeti és személyes konfliktusokkal. Bár mindkét művész mélyen személyes és kifejező műveket alkotott, ütköző temperamentumuk és művészeti filozófiájuk heves vitákhoz vezetett. A partnerség drámaian ért véget van Gogh mentális összeomlásával és öncsonkításával. Bár rövid volt, az arles-i időszak hihetetlenül termékeny volt, és tovább erősítette Gauguin eltávolodását az impresszionizmustól, ahogy az a *Sárga Krisztus* című művében is látható.

Az iparosodás előtti paradicsom iránti vágya végül Francia Polinéziába vezette. 1891-ben Tahitire hajózott, hogy elmerüljön abban, amit érintetlen, autentikus kultúrának képzelt. Bár csalódott a francia gyarmatosítás mértékében, itt alkotta meg legikonikusabb műveit, a polinéz életből, mitológiából és spiritualitásból merítve. Ebből az időszakból származó festményei, mint például a *A halottak szelleme őrködik* (1892) és a *Két tahiti nő* (1899), élénk, harmonikus színeikről és evokatív, szimbolikus erejükről híresek. Egy rövid és sikertelen franciaországi visszatérés után visszahajózott a Csendes-óceánra, és végül a Marquises-szigeteken telepedett le.

Gauguin utolsó éveit a Marquises-szigeteken töltötte, betegségtől és szegénységtől sújtva, de továbbra is mély értelmű műveket alkotott, köztük a monumentális allegóriát: *Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?* (1897). 1903-ban halt meg, zsenijét életében nem ismerték el teljes mértékben. Halála után hírneve az egekbe szökött. Gauguin radikális szín- és formavilága, a nyugati konvenciók elutasítása és a primitivizmus úttörő szerepe mély hatást gyakorolt a 20. századi művészetre, közvetlenül befolyásolva olyan mozgalmakat, mint a fauvizmus és a kubizmus, valamint olyan művészeket, mint Henri Matisse és Pablo Picasso, ezzel biztosítva örökségét a modern művészet forradalmi erejeként.