Ez a mű azonnal a csendes szemlélődés érzésével vesz körül; mintha maga a levegő is lelassult volna. A művész színkezelése lenyűgöző – az alakok mélykékjei és feketéi kontrasztban állnak az élénk zöldekkel és a magasba nyúló fák meleg, szinte arany tónusaival. Magam is belemerülök a jelenetbe, a nők alakját a gyász vagy a mély gondolatok burkolják, arcuk a sztoicizmus egyfajta megnyilvánulását tükrözi. A kompozíció, melyben az alakok az előtérben helyezkednek el, és a háttér finoman hátrál, a mélység és az intimitás érzetét kelti.

A művész ecsetvonásai szándékosak, szinte texturáltak, kézzel fogható fizikalitást adnak a festménynek. A jobb alsó sarokban található piros kerítés meglepő színrobbanást ad, geometriai kontrasztot a műalkotás lágyabb, szervesebb formáinak. Az általános hangulat befelé forduló, talán melankolikus, de a derű érzése uralkodik; mintha egy privát pillanatnak lennénk tanúi az időben.