John Martin

John Martin (1789–1854) kulcsfontosságú angol romantikus festő, rézmetsző és illusztrátor volt, aki hatalmas, drámai vásznairól híresült el, melyek vallási kataklizmákat és fantasztikus jeleneteket ábrázoltak. 1789. július 19-én született Haydon Bridge-ben, Northumberlandben, Martin Fenwick Martin, egykori vívómester negyedik fia volt. Korai művészi hajlamai egy kocsigyártóhoz vezették tanoncnak Newcastle-be, hogy címfestést tanuljon. Egy bérvita azonban ezt megszakította, és helyette Boniface Musso, egy olasz művész gyámsága alá került. 1806-ban Martin Mussóval Londonba költözött, ahol tizenkilenc évesen feleségül vette Susan Garrettet. Kezdetben rajzórákból és porcelán- és üvegfestésből tartotta fenn magát, szabadidejét a perspektíva és az építészet tanulmányozásának szentelve – ezek a készségek későbbi munkásságának fémjelévé váltak. Családi élete figyelemre méltó volt, testvérei között volt William, a feltaláló, és Jonathan, akinek 1829-es gyújtogatása a Yorki Minsterben az „Őrült Martin” becenevet hozta neki, ezt a címkét néha tévesen magára a művészre is alkalmazták.

Martin művészi karrierje akkor kezdett lendületet venni, amikor szépia akvarellekkel egészítette ki jövedelmét. Első, 1810-ben a Királyi Akadémiának benyújtott olajfestményét kezdetben elutasították, de a következő évben *Tájkép kompozíció* címmel elfogadták és kiállították. Hamarosan nagyméretű olajfestmények készítésére tért át, előnyben részesítve az Ószövetség ihlette grandiózus bibliai témákat és a fenséges tájakat, amelyek szülőföldje, Northumberland zordságát idézték. A régenskorszak divatja az ilyen „fenséges” művészet iránt termékeny talajt biztosított ambícióinak. Jelentős áttörés következett be 1812-ben, amikor *Sadak a feledés vizeit keresve* című festményét William Manning parlamenti képviselő megvásárolta, ami előrelendítette karrierjét. Személyes tragédiák ellenére, beleértve több közeli családtag halálát egyetlen év alatt, és feltaláló testvére miatti figyelemelterelést, Martin, akire mélyen hatott John Milton, kitartott grandiózus témái mellett. 1816-os festménye, a *Józsué megállítja a napot Gibeonnál*, széles körű közönségsikert aratott, és *Babilon bukása* 1818-as jelentős összegért történő eladása lehetővé tette számára, hogy adósságait rendezze és otthont alapítson Marylebone-ban, kapcsolatba kerülve London intellektuális és művészeti elitjével.

Martin népszerűségének csúcspontját talán a *Belshazzár lakomája* (1820) jelentette, egy olyan mű, amely ezreket vonzott és megszilárdította hírnevét, Thomas Lawrence pedig „korának legnépszerűbb festőjének” nevezte. Jellegzetes stílusa kolosszális, lenyűgöző tájakat és építészeti környezeteket foglalt magában, gyakran drámai égi eseményekkel és környezetük méretétől eltörpülő apró emberi alakokkal, a fenséges és apokaliptikus érzetét keltve. Martin rendkívül képzett mezzotinto rézmetsző is volt, jelentős bevételt szerezve festményeinek nyomataiból. Milton *Elveszett Paradicsom*ához (1823-ban megrendelt) készített illusztrációit véglegesnek tartják. Bár nagyméretű festményei kortárs diorámákhoz és panorámákhoz kapcsolódtak, és az epikus mozi előfutárának tekintik, ez a kapcsolat néha rontott komoly művészeti világban elfoglalt helyzetén. Személyesen Martin mélyen vallásos keresztény volt, akit érdekelt a természetvallás, a deizmus, sőt a korai evolúciós elképzelések is. A királyi család tisztelte, Szász-Coburgi Lipót herceg történelmi festője lett, és megkapta a Lipót-rendet.

Óriási közönségsikere ellenére Martin kritikával szembesült olyan személyiségektől, mint John Ruskin, aki munkáját szenzációhajhásznak találta. Művészi termékenysége 1827 körül átmenetileg alábbhagyott, amikor mélyen belevetette magát ambiciózus mérnöki projektekbe. London városi környezetének javítására irányuló vágyától vezérelve látnoki terveket dolgozott ki a város vízellátására, csatornarendszerére (beleértve a Temze-partot), dokkjaira és vasútjaira. Bár sok terve életében nem valósult meg, gyakran alapot képeztek későbbi sikeres projektekhez, mint például Joseph Bazalgette csatornarendszere. Az 1830-as évek vége nehéz időszak volt, amelyet anyagi nehézségek és depresszió jellemzett, amit családi problémák, köztük unokaöccse öngyilkossága súlyosbított. Martin szerencséje azonban az 1840-es években helyreállt, és újult erővel tért vissza a kiállításokhoz, továbbraも jelentős műveket alkotva.

Utolsó éveiben John Martin egy monumentális trilógiába kezdett: *Az utolsó ítélet*, *Haragjának nagy napja* és *A mennyei síkságok*, amelyet 1853-ban fejezett be, közvetlenül azelőtt, hogy egy agyvérzés lebénította volna jobb oldalát. 1854. február 17-én hunyt el Douglasban, a Man-szigeten. Bár hírneve halála után egy ideig hanyatlott, munkásságát a 20. században újra felfedezték és átértékelték. Martin öröksége jelentős; drámai, fantáziadús látomásai nemcsak olyan művésztársakra hatottak, mint Thomas Cole és a preraffaeliták, hanem olyan írókra is, mint a Brontë nővérek, és filmesek generációira D.W. Griffithtől George Lucasig. Mérnöki előrelátása végül London fejlődéséhez is hozzájárult. Ma művei világszerte jelentős gyűjteményekben találhatók, és 2011-12-es „Apokalipszis” kiállítása megerősítette státuszát a brit művészet egyedülálló és erőteljes alakjaként.