John William Waterhouse

John William Waterhouse (megkeresztelve 1849. április 6. – 1917. február 10.) egy kiváló angol festő volt, akinek munkássága a késő viktoriánus kort és a huszadik század hajnalát öleli fel. A klasszikus mitológiából és az Artúr-mondakörből származó nők magával ragadó ábrázolásairól híres, gyakran hozzák összefüggésbe mind az akadémikus stílussal, mind a preraffaelita mozgalom későbbi szakaszával. Rómában született angol festő szülők, William és Isabella Waterhouse gyermekeként, és szeretetteljesen „Nino”-nak becézték. Ez a korai olaszországi élet mélyen befolyásolta későbbi témaválasztását, gyakran merítve a római mitológiából és a klasszikus környezetből. 1854-ben a család visszatért Angliába, és London South Kensington negyedében telepedett le, kényelmesen az újonnan alapított Victoria and Albert Museum közelében. Születésétől fogva művészi környezetben nevelkedett, Waterhouse-t rajzolásra ösztönözték, és jelentős időt töltött a British Museumban és a National Galleryben műalkotások vázlatolásával, csiszolva képességeit. 1871-ben hivatalosan is megkezdte művészeti tanulmányait a Royal Academy of Art iskoláiban, eredetileg szobrászatot szándékozva tanulni.

Nem telt el sok idő, mire Waterhouse megtalálta igazi hivatását a festészetben. 1874-re már váltott, és a Royal Academy nyári kiállításán debütált festőként a kritikailag sikeres *Álom és féltestvére, a Halál* című művével. Korai munkái mélyen a klasszikus akadémikus hagyományban gyökereztek, visszhangozva olyan kortársak szellemét, mint Sir Lawrence Alma-Tadema és Frederic Leighton. Ezek a festmények, amelyek gyakran az ókori görög és római élet jeleneteit ábrázolták, rendszeresen kiállításra kerültek, és egyre nagyobb elismerést hoztak neki a londoni művészeti életben. Az olyan darabok sikere, mint az *A tánc után* (1876), amely kiemelt helyet kapott a Royal Academy kiállításán, megerősítette növekvő státuszát. Ahogy hírneve nőtt, ambícióinak és vásznainak mérete is, nagyobb és drámaibb kompozíciók felé haladva, amelyek gazdag, ragyogó színpalettáját mutatták be.

A 1880-as évek jelentős fejlődést hoztak Waterhouse művészi fókuszában, amikor elkezdte magáévá tenni a Preraffaelita Testvériség témáit és stílusérzékét. Bár soha nem volt az eredeti csoport tagja, „a modern preraffaelitának” nevezték, mert ötvözte eszméiket saját, jellegzetes megközelítésével. Mély érdeklődést fejlesztett ki az irodalmi témák iránt, ihletet merítve olyan költők műveiből, mint Alfred, Lord Tennyson, John Keats és William Shakespeare. Művészetének központi elemévé a nőalak vált, különböző archetípusokban ábrázolva: a tragikus hősnő, a bűbájos varázslónő vagy a hatalmas femme fatale. Legikonikusabb művei ezeket az alakokat nagy érzelmi mélységgel tárják fel. Híresen háromszor festette meg Ophelia tragikus karakterét (1889, 1894, 1910), és lenyűgözte Tennyson *Shalott hölgye* című verse, egy téma, amelyhez szintén visszatért három nagy vásznon (1888, 1894, 1915), az 1888-as verzió pedig a korszak egyik leghíresebb festményévé vált. Technikája egyedülállóan ötvözte a preraffaeliták aprólékos részletességét és irodalmi narratíváját egy lazább, expresszívebb ecsetkezeléssel, amely az impresszionizmusra emlékeztetett.

Waterhouse karrierjét folyamatos szakmai siker és elismerések jellemezték. A 1870-es évek végén és a 1880-as években több utazást tett Olaszországba, ami tovább gazdagította klasszikus repertoárját. 1883-ban feleségül vette Esther Kenworthyt, egy művészt, aki saját virágfestményeit állította ki. Művészeti intézményrendszerben elfoglalt helyét az biztosította, hogy 1885-ben a Royal Academy társult tagjává választották, majd 1895-ben teljes jogú Királyi Akadémikussá emelték. Diploma munkájaként az 1888-as *Ophelia* festményét nyújtotta be ideiglenes darabként, miközben befejezte *A sellő* (1900) című művét. Hírnevét tovább növelte, amikor a befolyásos gyűjtő, Sir Henry Tate megvásárolta két fő művét, a *Jósdát kérdezve* (1884) és a *Shalott hölgyét* (1888) nemzeti gyűjteménye számára. Saját gyakorlatán túl Waterhouse a művészeti közösségnek szentelte magát, tanított a St. John's Wood Művészeti Iskolában és tagja volt a Royal Academy Tanácsának.

Waterhouse a 1890-es és 1900-as években is termékenyen festett, hű maradva mitológiai és irodalmi témáihoz. Azonban, ahogy a művészeti világ a modernizmus felé haladt, klasszikus, romantikus stílusa divatjamúltnak kezdett tűnni. Ezen ízlésváltozás ellenére rendszeres kiállító maradt a Royal Academy-n. Utolsó évtizedében, a rákkal vívott hosszú küzdelem miatti növekvő gyengesége ellenére, alkotóereje nem lankadt. A Perszephoné-legenda alapján készült sorozaton dolgozott, és olyan kései mesterműveket alkotott, mint a *Trisztán és Izolda* (1916). 1917. február 10-én halt meg, utolsó festményét, *Az elvarázsolt kertet*, befejezetlenül hagyva az állványán. Míg munkásságát a 20. század nagy részében nagyrészt figyelmen kívül hagyták, az 1970-es években jelentős érdeklődés támadt iránta, ami 2009-ben egy nagy retrospektív kiállításban csúcsosodott ki a Royal Academy of Art-ban. Ma John William Waterhouse-t Nagy-Britannia egyik legkedveltebb festőjeként ünneplik, örökségét a mítoszok és legendák világából származó nők időtlen, szuggesztív és kísértetiesen szép ábrázolásai biztosítják.