Ebben a lenyűgöző műben a spirituális világ találkozik a földivel egy olyan pillanatban, amely egyszerre sugároz nyugalmat és csodálatot. A kompozíció művészien van megalkotva, a néző tekintetét a központi figura, Mária szűz felé irányítva, aki egy díszes, texturált szőnyegen ül a kő lépcsőkön, melegséget adva a szcénának. Az öltözéke—egy mély kék ruha, ami kontrasztban áll a háttér gazdag zöldjeivel és földszíneivel—tiszta és isteni szimbólum, miközben a klasszikus Mária-ábrázolások nyugalmát idézi fel. Waterhouse drapéria-tudománya itt nyilvánvaló; ruhájának minden redője úgy tűnik, hogy életet és érzelmet lélegzik. Mögötte áll egy angyal, a rózsás árnyalatba burkolt figura, karjait kiterjesztve úgy tűnik, hogy egy, a liliomok illatával fűszerezett üzenetet mutat be, ami a tisztaság és a feltámadás szimbóluma.

A fény és az árnyék kölcsönhatása révén a művész egy éteres ragyogást teremt Mária körül, finoman kiemelve az érzését, amely ingadozik a meglepetés és a tisztelet között—egy emocionális érintkezési pont, amely arra hívogat, hogy gondolkodjunk el a pillanat nagyságán. A színek palettája harmonikusan van kialakítva a világos rózsaszíntől a mély indigóig terjedően, amely egy nyugodt légkört ötvöz a liliomok fényes fehér színével. Ezen csodálatos színszerkezet jelentős mértékben hozzájárul a mű érzelmi rezgéséhez, hidat képezve a mennyei és a halandó birodalmak között. A 20. század eleji művészeti kontextusba ágyazva Waterhouse munkájában a prerafaelita érdeklődés a spirituális és mitológiai témák iránt nyilvánul meg, új narratívát kínálva az Angyalüzenetről a kortárs szépség és a kifinomult technika lencséjén keresztül. Minden részlet, a virágzó ágaktól a liliomok szirmain át, növeli az isteni üzenet jelentőségét, meghívva a nézőket egy szent pillanatra, amely felülmúlja az időt.