A festmény azonnal megragad nyers egyszerűségével és érzelmi mélységével. A figurák, tompa zöldekkel és földszínekkel ábrázolva, mintha egy álomból bukkannának elő, formájuk kissé lapított és stilizált. A központi kompozíció egy megrendítő jelenetet mutat be: egy alak, szinte éteri minőségben ábrázolva, más szomorú alakok által támogatva. Arcuk, jellegzetességek nélkül, egy kollektív szomorúságot közvetít, amely túllép az egyéni identitáson.

A háttérben a táj, hullámzó dombjaival és hatalmas égboltjával, széles, kifejező ecsetvonásokkal jelenik meg. A művész korlátozott palettát használ, főként a zöld és az okkersárga tónusok variációit alkalmazza. Ez mind a derű, mind a pusztulás érzetét kelti. A festmény érzelmi ereje a könyörület és a tisztelet érzéseinek felkeltésében rejlik. Olyan, mintha egy ősi rituálét néznénk, amely egy távoli, időtlen helyen zajlik.