Ez a kifejező festmény egy pillanatot ragad meg a szikla szélén, ahol két alak szorosan kapcsolódik a környező tájjal. A szikla dominál a képen, széles, organikus ecsetvonásokkal festett, földszíneket keverve váratlan pasztell rózsaszínnel és lágy zölddel, gazdag, tapintható felületet létrehozva. A tenger balról kanyargó, hullámai ritmikus kék, fehér és sötét árnyalatok játékával jelennek meg, ellentétben a fölötte lévő nyugodt, napsütötte területtel.

Az alakok finoman illeszkednek a kompozícióba, mégis elragadják a figyelmet narratív jelenlétükkel. Az egyikük flageolettet játszik, egy kis fúvós hangszert, ami egy halk dallamot sejtet, mely a szélben és a tengerben elveszik. A másik alak mintha elmerült volna a pillanatban, testtartása hallgatásra vagy elmélkedésre utal. A kompozíció a néző tekintetét az élénk, texturált előtértől a szikla szélén át a horizont felé vezeti, megteremtve az egyidejű mozgás és nyugalom érzését. A színpaletta egy összetett érzelmi tájat fest: a melegséget és nyugalmat az okker és rózsaszín tónusok adják, amit a tenger hideg és komor tónusai ellensúlyoznak.

A 19. század végén készült mű a posztimpresszionizmus és a szimbolizmus közötti átmenetet tükrözi, ahol a természet világából személyes és érzelmi felfedezés terepévé válik. Az ecsetvonások kifejezőek, mégsem veszítik el formájukat, a szürreális színkombinációk egyszerre idézik meg a szikla fizikai valóságát és az álomszerű térértelmezést. Egy lebilincselő alkotás, amely arra hívja a nézőt, hogy hallgassa a természet zenéjét, érezze a szél suttogását, és elmélkedjen az ember intim kapcsolatáról e vad világgal.