A jelenet éteri minőségben ragyog, mintha matt üvegen keresztül látnánk. A puszta, csontvázszerű fák egy téli délután lágy, diffúz fényével égő ég felé nyúlnak. A művész mesterien használ egy palettát, melyet a hideg kékek és a tompa sárgák uralnak, kármin és umbra beütésekkel, melyek a kompozíció alapját adják. A háttérben lévő épületek, a fényhez képest egyszerűsített formák, a mélység és a távolság érzetét keltik, hozzájárulva az általános nyugalom érzéséhez.

A ecsetvonások lazák és kifejezőek, a látható vonások a mozgás és a légkör érzését közvetítik, megragadják az évszak lényegét. Az előtér melegebb tónusokban jelenik meg, utalva a hó- vagy fagyréteg alatti földre, finom kontrasztot alkotva az ég és a fák hűvös tónusával. Ez a festmény csendes szépséget áraszt, a pillanatot, melyet az idő megörökített; szinte érezni a hideg téli levegőt, és hallani az évszak gyengéd suttogását.