Camille Pissarro

Jacob Abraham Camille Pissarro, aki 1830. július 10-én született St. Thomas szigetén, a Dán Nyugat-Indiákon (ma Amerikai Virgin-szigetek), kulcsfontosságú alakja volt mind az impresszionizmusnak, mind a neoimpresszionizmusnak. Apja, portugál zsidó származású, francia állampolgárságú, és anyja, egy francia-zsidó családból, kereskedelmi vállalkozást vezettek. Ez a vegyes örökség és a karibi szigeten való nevelkedés egyedülálló hátteret biztosított korai életének. Tizenkét éves korában Pissarrót egy franciaországi, Passyban lévő bentlakásos iskolába küldték, ahol kialakult benne a művészet iránti megbecsülés, és arra ösztönözték, hogy a természetből rajzoljon. St. Thomasra visszatérve apja üzletében dolgozott, de szabadidejét vázlatkészítésre fordította. Találkozása Fritz Melbye dán művésszel 1850 körül megszilárdította művészi ambícióit, ami ahhoz vezetett, hogy elhagyta családját, és két évre elkísérte Melbye-t Venezuelába, ahol szorgalmasan dokumentálta a tájakat és a helyi életet.

1855-ben Pissarro Párizsba költözött, hogy komolyan foglalkozzon a művészettel. Az École des Beaux-Arts-ban és az Académie Suisse-ben tanult, de fullasztónak találta hagyományos módszereiket. Jean-Baptiste-Camille Corot-tól kért útmutatást, akinek a plein air festészetre és a természetes fény megragadására helyezett hangsúlya mélyen befolyásolta őt. Pissarro csodálta Gustave Courbet és Jean-François Millet realizmusát is. Tanulmányai során összebarátkozott fiatalabb művészekkel, mint Claude Monet, Paul Cézanne és Armand Guillaumin, akik osztották elégedetlenségét az akadémikus művészeti körökkel és a merev Párizsi Szalonnal szemben. Korai festményei, amelyek kezdetben igazodtak a Szalon elvárásaihoz, fokozatosan megváltoztak, ahogy a vidéki jelenetek és a mindennapi élet természetből való közvetlen festését választotta, személyesebb és igazabb stílust alakítva ki.

Pissarro a virágzó impresszionista mozgalom központi alakjává vált. 1873-ban meghatározó szerepet játszott a „Société Anonyme des Artistes, Peintres, Sculpteurs et Graveurs” létrehozásában, egy szövetkezetben, amely független kiállításokat szervezett. Ő volt az egyetlen művész, aki 1874 és 1886 között mind a nyolc párizsi impresszionista kiállításon kiállított, ezzel is bizonyítva rendíthetetlen elkötelezettségét a csoport iránt. Bölcsességéről, kedvességéről és kiegyensúlyozott személyiségéről ismerték, gyakran „az impresszionista festők dékánjaként” emlegették, és mentorként és apafiguraként szolgált sokak számára, köztük Cézanne-nak, aki „apámnak” nevezte, és Paul Gauguinnek. Munkássága tájképekre és vidéki jelenetekre összpontosult, gyakran ábrázolva parasztokat és hétköznapi embereket természetes környezetben, tört ecsetvonásokkal és élénk palettával a fény és a légkör múló hatásainak megragadására.

A francia-porosz háború (1870-71) arra kényszerítette Pissarrót, egy dán állampolgárt, hogy családjával Londonba meneküljön. Ott találkozott Paul Durand-Ruel műkereskedővel, aki kulcsfontosságú támogatójává vált, és újra felvette a kapcsolatot Monet-val. A brit tájképfestők, mint Turner és Constable műveivel való találkozás megerősítette elkötelezettségüket a plein air festészet iránt. Franciaországba visszatérve Pissarro felfedezte, hogy katonák elpusztították az általa hátrahagyott 1500 festmény többségét – ez pusztító veszteség volt korai impresszionista fejlődése szempontjából. Meg nem törve újból letelepedett Pontoise-ban, majd később Louveciennes-ben, folytatva a francia vidék festését. A japán metszetek is lenyűgözték, amelyek befolyásolták kompozícióit. 1871-ben Julie Vellay-vel kötött házasságából hét gyermek született, akik közül hat festő lett, tükrözve az általa ápolt művészeti környezetet.

Az 1880-as évek közepén, 54 éves korában Pissarro Georges Seurat és Paul Signac hatására a neoimpresszionizmust (pointillizmust) választotta. Több éven át kísérletezett ezzel a tudományos megközelítéssel, apró színpöttyök alkalmazásával optikai keverékek létrehozására, demonstrálva folyamatos művészi megújulási vágyát. Bár ez a szakasz viszonylag rövid volt, mivel túl korlátozónak találta „érzéseinek” megragadására, kiemelte nyitottságát. Későbbi pályafutása során Pissarro jelentős városi tájkép-sorozatokat készített, nevezetesen Párizs (Boulevard Montmartre, Gare Saint-Lazare), Rouen és Le Havre látképeit, amelyeket gyakran szállodai ablakokból festett egy visszatérő szemfertőzés miatt. Ezek a művek a városi élet dinamizmusát ugyanazzal a fény- és légkörérzékenységgel ragadták meg, amely vidéki jeleneteit jellemezte.

Camille Pissarro 1903. november 13-án halt meg Párizsban. Öröksége túlmutat lenyűgöző életművén, amely festményeket, rajzokat és grafikákat foglal magában. Páratlan szerepet játszott az impresszionista és posztimpresszionista mozgalmak előmozdításában, nemcsak művészetével, hanem művésztársai iránti rendíthetetlen támogatásával, útmutatásával és bátorításával is. Művészi függetlenség iránti elkötelezettsége, különböző stílusok feltárása, valamint a „közember” és a természeti igazság ábrázolására való összpontosítása forradalmi volt. Pissarro erős anarchista meggyőződései szintén befolyásolták a vidéki munka empatikus ábrázolását és a társadalmi egyenlőtlenségek kritikáját. Továbbraም rendkívül tisztelt alak, akit művészi integritása, mély embersége és a modern művészet menetére gyakorolt tartós hatása miatt ünnepelnek.