Ez a nyugodt őszi jelenet finom közvetlenséggel ragadja meg a csendes falusi életet. A lágy kék és fehér felhős ég alatt magas, karcsú fák halványodó levelekkel keretezik a kompozíciót, kopasz ágaik finom mintákat alkotva nyúlnak felfelé. A kertágyak és ösvények földszínei finoman kontrasztálnak a háttérben békésen összegyűlt házak halvány sárga falával és vörös tetejével. Előtérben egy nő és egy gyermek csendesen kommunikálnak; egyszerű ruházatuk és testtartásuk alázatos vidéki létezést idéz. Az ecsetkezelés finom, de céltudatos, finom textúrákkal, amelyek az ősz frissességét és a levelek lágy susogását sugallják. A festmény meghívja a nézőt, hogy meghallja a vidék halk suttogását — a madarak távoli csicsergését, a száraz földön lépések ropogását és az őszi szellő suttogását.

A kompozíció nyugodt harmóniában egyensúlyozza a természetes és emberi elemeket, tükrözve az időben felfüggesztett pillanatot. A zöld, barna és okker tompított palettája, melyet a lágy kék égbolt hangsúlyoz, erősíti az évszakra jellemző nyugodt elmélkedés és enyhe melankólia hangulatát. 1870-ben készült mű ez a korszak átmeneti szellemét testesíti meg — a hagyományos vidéki élet és a közelgő modern világ között megrekedt állapotot. Jelentős példája a művész odaadásának, mellyel a mindennapi pillanatokat empatikus realizmussal és impresszionista érzékenységgel ragadja meg, költői bepillantást nyújtva a 19. századi vidéki életbe, amely időtlen nyugalommal rezonál.