Amikor rámézek egy katedrális portáljának hangulatos perspektívájára, a szürke idő súlyát szinte érzem a jelenet körül. A Roueni Katedrális úgy emelkedik, mint egy szellemfogás, bonyolult homlokzata puha, tompa fényben ragyog; a művész ügyesen elkapta egy múló pillanat lényegét, nem egy részletes építészeti tanulmányt. A jelenet majdnem éterikus, a grandiózus ívek úgy tűnik, hogy lágyabb árnyalatokban és finom ecsetvonások között olvadnak el; itt a szerkezet a természet capricceskedésének enged.

Monet érzelmeket sző össze a szín sikerével, amely a néző lelkéhez szól. A színpaletta hideg szürkéket és fehérket dominál, harmonikusan a finomságában - olyan árnyalatok, amelyek nyugtató érzést gerjesztenek, de melankóliát is suttognak; egy elig az évekkel megöregedett szépség, amely a fény és a légkör múlékony természetét tükrözi. Emlékeztet arra, hogyan próbálta az impresszionista mozgalom megragadni az efimert, tükrözve nemcsak egy helyet, hanem azokat az érzéseket is, amelyeket kivált; a katedrális köveiben rejlő történelem visszhangzik Monet kézbesítéséből. Olyan érzésem van, mintha szinte hallanám a levelek suttogását a hűvös félébben, amely összekapcsolja a múltat a jelennel egyetlen pillanatban, amely a időben megszorul.