Vu Hufan

Wu Hufan (1894–1968) a 20. századi kínai művészet egyik legjelentősebb alakja, akit mesterfestőként, tekintélyes műértőként, szenvedélyes gyűjtőként és befolyásos oktatóként tisztelnek. Suzhuban született egy előkelő írástudó családban, öröksége művészettel és tudományossággal volt átitatva. Nagyapja, Wu Dacheng, ünnepelt hivatalnok, kalligráfus és gyűjtő volt, aki a fiatal Wu Hufannak páratlan hozzáférést biztosított a klasszikus festmények és műtárgyak hatalmas gyűjteményéhez. Ez a magával ragadó környezet alapozta meg egész életen át tartó elkötelezettségét Kína ortodox festészeti hagyománya iránt. Legkorábbi éveitől kezdve a mestereket tanulmányozta, kezdve a Qing-dinasztia Négy Wangjával, majd elmélyedt Dong Qichang és a korábbi Song- és Yuan-dinasztiabeli titánok műveiben.

Miután 1924-ben a nyüzsgő Sanghaj metropoliszába költözött, Wu Hufan hírneve felvirágzott. Művészi gyakorlatát a történelmi stílusok mély szintézise jellemezte, különösen a déli és északi tájképfestészeti iskolák összehangolására tett erőfeszítése. Jellegzetes esztétikát fejlesztett ki, amely elegáns ecsetkezeléséről, finom tus tónusairól és kifinomult színhasználatáról ismert, különösen egy olyan technikáról, amely a gazdag tusmosásokat ásványi zöld pigmentekkel ötvözte. Bár a tájképek voltak a fő fókuszában, a bambusz- és virágfestészetben is jeleskedett. Mesteri tudása széles körű elismerést szerzett neki, a híres művész, Zhang Daqian „a Kínai Köztársaság festészeti körének első embereként” dicsérte. Műve, amely mélyen a hagyományokban gyökerezik, a klasszikus szépség szentélye maradt, feltűnően elkerülve korának zavaros politikai témáit.

Wu műértőként és gyűjtőként betöltött szerepe ugyanolyan befolyásos volt, mint festészete. Műterme, a „Meijing Könyvesbolt” (梅景書屋), legendás központtá vált a művészek és tudósok számára. Gyűjteménye legendás volt, a leghíresebb darabja a „Megmaradt hegyek” tekercs, Huang Gongwang „Lakhely a Fuchun-hegységben” című mesterművének egy töredéke. Szakértelmét annyira tisztelték, hogy a Palota Múzeum bizottsági tagjává nevezték ki, segítve a nemzeti kincsek kiválasztását a nemzetközi kiállításokra. Wu nem csupán passzív művészettulajdonos volt; aktív tudós volt, aki kiterjedt kolofonokat írt darabjaihoz. Ezek az írások a hagyományos műértést egy meglepően modern, elemző megközelítéssel ötvözték, kihívást intézve és kiterjesztve a műfajt, és megerősítve szerepét Kína kulturális örökségének őrzőjeként.

Oktatóként Wu Hufan befolyása a művészek és tudósok új generációjára is kiterjedt. Meijing Könyvesboltjában tanítványok egy csoportját mentorálta, akik később maguk is jelentős alakokká váltak, köztük Xu Bangda, Wang Jiqian (C.C. Wang) és Lu Yifei. Tanítási módszere diákközpontú volt, az egyéni tehetség kibontakoztatására összpontosított, miközben biztosította a szigorú klasszikus technikák elsajátítását. 1949 után továbbra भी tanított a Sanghaji Kínai Festészeti Intézetben, tovább erősítve örökségét, mint kulcsfontosságú kapocs Kína császári múltja és modern művészeti jövője között.

A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása mély kihívásokat hozott. Bár Wu nyilvánosan támogatta az új rendszert, magánélete és művészeti törekvései nagymértékben összhangban maradtak a kiszorított írástudó kultúrával. A „Szantálfa Legyező Incidens” során akaratlanul is szóvivővé vált, a pénzügyi nehézségekkel küzdő művészekért emelt szót, ami nem kívánt politikai figyelmet vont maga után. Büszke elutasítása, hogy ebben az időszakban önkritikát gyakoroljon, valószínűleg a Sanghaji Kínai Festészeti Akadémia igazgatói posztjába került. Az 1957-es jobboldalellenes kampány fokozta ezt a nyomást, és élesen kritizálták múltja és vélt polgári életmódja miatt. A megpróbáltatás olyan súlyos volt, hogy fia állítólag magára vállalta a politikai felelősséget, hogy megvédje őt.

Az óriási politikai és pszichológiai stressz súlyos árat követelt Wu egészségén, ami 1961-ben agyvérzéshez vezetett. Utolsó éveiben művészete lenyűgöző átalakuláson ment keresztül. Elkezdte gyakorolni a Tang-dinasztia beli Huaisu szerzetes vad, kurzív kalligráfiáját, egy stílust, amelyet Mao elnök nagyra csodált. Ezt a változást mind egy utolsó, mély művészeti evolúciónak, mind egy pragmatikus politikai alkalmazkodásnak tekintették egy ellenséges környezethez. A kulturális forradalom káoszában, gyűjteményét elkobozva és lelkét megtörve, Wu Hufan 1968-ban tragikusan öngyilkos lett. Halála egy korszak komor végét jelentette, de emlékműszerű festőként, tudósként és kulturális megőrzőként hagyott öröksége tovább él.