Félix Edouard Vallotton

Félix Edouard Vallotton (1865–1925) svájci és francia festő és grafikus volt, akinek jellegzetes stílusa egyedi nyomot hagyott a 19. század végi és 20. század eleji művészetben. A svájci Lausanne-ban született, konzervatív középosztálybeli protestáns családban, Vallotton korán művészi hajlamokat mutatott. Miután 1882-ben klasszikus tanulmányokból szerzett diplomát, Párizsba költözött, hogy művészettel foglalkozzon, és beiratkozott az Académie Julianba. Ott Jules Joseph Lefebvre és Gustave Boulanger tanítványa volt, csiszolva technikai készségeit. Szorgalmas diák volt, számtalan órát töltött a Louvre-ban, mélyen csodálva az olyan régi mestereket, mint Holbein és Dürer, valamint olyan modern festőket, mint Ingres, Goya és Manet. Különösen Ingres maradt számára egész életében művészeti mérce. A kezdeti anyagi nehézségek és családja aggodalmai ellenére Vallotton eltökélt volt, hogy művészként éljen, ezt az elhatározást Lefebvre tehetségébe vetett hite is támogatta.

Vallotton korai karrierjét módszeres megközelítés jellemezte; 1885-ben kezdte el írni „Livre de Raison” (Értelem könyve) című, műveinek aprólékos katalógusát. Korai festményei, gyakran portrék, ingres-i realizmust mutattak, ami néha kritikát váltott ki az akadémiai hagyományoktól való eltérése miatt. Az 1880-as évek vége kihívásokkal teli volt, anyagi nehézségekkel és egészségügyi problémákkal. Meghatározó pillanat volt, amikor 1889-ben a párizsi világkiállításon találkozott a japán metszetekkel, ami jelentősen befolyásolta későbbi munkásságát, különösen fametszeteit. 1891-ben kezdett komolyan kísérletezni a xilográfiával (fametszet), gyorsan elsajátítva a technikát. Paul Verlaine portréja jelentette belépését erre a területre. 1892-ben csatlakozott a Les Nabis csoporthoz, egy avantgárd művészcsoporthoz, amelynek tagjai között volt Pierre Bonnard, Édouard Vuillard és Maurice Denis. Bár kapcsolatban állt velük, és osztotta érdeklődésüket a szimbolizmus és az egyszerűsített formák iránt, Vallotton megőrizte sajátos művészi egyéniségét, amiért „le Nabi étranger” (az idegen Nabi) becenevet kapta.

Az 1890-es években Vallotton elsősorban fametszeteivel szerzett nemzetközi elismerést. Ezeket a metszeteket a fekete-fehér éles kontrasztjai, a nagy tömegek és a minimális részletesség jellemezték, gyakran ábrázoltak utcaképeket, fürdőzőket, portrékat, és kritikusan az „Intimités” (Intimitások, 1898) című sorozatot. Ez a tíz enteriőrből álló sorozat a férfiak és nők közötti feszültséggel teli otthoni találkozásokat vizsgálta, éles, néha cinikus megfigyelést tárva fel a polgári életről. Fametszeteit széles körben publikálták olyan avantgárd folyóiratokban, mint a „La Revue Blanche”, megszilárdítva hírnevét. Ebben az időszakban műkritikusként is aktív volt, és írni kezdett. Jelentős életváltozás következett be 1899-ben, amikor feleségül vette Gabrielle Rodrigues-Hénriques-t, egy gazdag özvegyet, akinek családja a neves Bernheim-Jeune galériát birtokolta. Ez a házasság anyagi biztonságot és kapcsolatokat hozott számára, ami arra késztette Vallottont, hogy 1901 után fokozatosan felhagyjon a grafikával, és a festészetre koncentráljon. 1900-ban honosított francia állampolgár lett.

A Nabi utáni időszakban Vallotton a festészetre összpontosított, rendkívül kidolgozott portrékat, aktokat, csendéleteket és gyakran emlékezetből festett tájképeket („paysages composés”) alkotott. Festészeti stílusa megőrizte fametszeteinek tisztaságát és kemény éleit, érzelemmentes, realista precizitással ábrázolva. Bár igazmondásukért és technikai tudásukért csodálták, műveit gyakran kritizálták érzékelt hidegségük és szigorúságuk miatt. A kritikusok „elviselhetetlen szárazságot” és „öröm hiányát” jegyezték meg színeiben. Témáit, különösen az aktokat, távolságtartó objektivitással ábrázolta, amely elkerülte a hagyományos érzékiséget, ami összehasonlításokhoz vezetett a későbbi német Új Tárgyiasság mozgalommal és Edward Hopper munkásságával. Olyan neves személyiségeket festett meg, mint Gertrude Stein, és „Az öt festő” (1902-03) című csoportképe megörökítette Nabi kollégáit. Folytatta irodalmi tevékenységét is, drámákat és a „La Vie meurtrière” (A gyilkos élet) című regényt írta, amelyet posztumusz adtak ki.

Az első világháború kitörése mélyen érintette Vallottont. Mivel kora miatt elutasították katonai szolgálatra, hazafias érzelmeit és háborúellenes érzéseit a művészeten keresztül fejezte ki. 1915-16-ban visszatért a fametszethez a „C'est la guerre!” (Ez a háború!) című sorozatával, utolsó metszeteivel. 1917-ben a francia kormány megbízta, hogy látogasson el a frontvonalakra, és készítsen vázlatokat, amelyek alapul szolgáltak a háború sújtotta tájakat hűvös távolságtartással ábrázoló festményekhez, mint például a „Souaini templom sziluettje”. A háború után Vallotton csendéletekre, „összetett tájképekre” és egyre extravagánsabb, erotikus aktokra összpontosított. Későbbi éveiben tartós egészségügyi problémákkal küzdött, a teleket Cagnes-sur-Merben, a nyarakat Honfleurben töltötte. Félix Vallotton 1925. december 29-én, 60. születésnapja után egy nappal, Párizsban halt meg rák műtét következtében.

Félix Vallotton rendkívül eredeti művészként hagyott örökséget, aki bár a Les Nabis csoporthoz kötődött, saját egyedi útját járta. A modern fametszet újjáéledésének kulcsfigurájának tartják, aki merész grafikai stílusával és innovatív technikáival olyan művészekre hatott, mint Edvard Munch és Ernst Ludwig Kirchner. Festményei sima felületeikkel, éles körvonalaikkal és gyakran nyugtalanító pszichológiai felhangjaikkal dacoltak a könnyű kategorizálással, hidat képezve a realizmus és a szimbolizmus között. Hűvös, távolságtartó megfigyelése, különösen az „Intimités” sorozatában és későbbi aktjaiban, maró kritikát fogalmazott meg a polgári társadalommal szemben, és összetett emberi kapcsolatokat vizsgált. Bár életében talán nem ért el olyan széles körű hírnevet, mint néhány kortársa, Vallotton jellegzetes látásmódja, „savanyú, ha nem ironikus humora” és pszichológiai nyugtalanságot közvetítő képessége tartós elismerést szerzett neki kora jelentős és innovatív művészeként, akinek munkássága továbbraও rezonál a modern szorongások és még a szürrealista minőségek előérzeteivel.