Ez a kifejező festmény egy magányos parasztot ábrázol, aki egy kanyargós, göröngyös ösvényen sétál, amelyet lenyűgöző sor magas, karcsú fák szegélyeznek. A sűrű lombok mély zöld árnyalatokban, sárga foltokkal színezve ölelik körbe a jelenetet, meleg, mégis kissé titokzatos hangulatot teremtve. A sötét, textúrált fatörzsek és a buja zöld növényzet közti kontraszt élettel tölti meg a kompozíciót, miközben megőrzi a csendes, rusztikus bájt. A paraszt, egyszerű ruhában, a jobb alsó sarokban helyezkedik el, melankolikusnak tűnik, talán az aznapi fáradalmakon töpreng, ezáltal emberi történetet adva a nyugodt, mégis élénk vidéki tájhoz.

A művész aprólékos technikával ábrázolja a környezet változatos textúráit – a levelek között átszűrődő lágy fénytől a figura lábai alatti egyenetlen talajig. A kompozíció egyensúlyban tartja a természet formáit a tágas tér és a mélység érzetével, ezzel vezetve a tekintetet az egyedülálló alakzattól a magas fákon át a távoli ég felé. A paletta főként zöldekből áll, amelyet földes barna árnyalatok és alkalmankénti napfényes kis fényfoltok színesítenek, előidézve az ember és a természet közötti harmónia érzetét. A mű 1912-ben készült, és egy olyan átmeneti időszakot tükröz a művészetben, amikor a hagyományos tájképi témák személyes perspektívával és egzisztenciális hangsúlyokkal gazdagodtak, így egyszerre nosztalgikus tisztelgés és csendes, de erőteljes elmélkedés a vidéki életről.