Ebben a lenyűgöző tájban a lágy árnyalatok zökkenőmentesen egybeolvadnak, hogy előhívjanak egyfajta nyugalmat és múló szépséget. A mű egy csendes folyópartot fog meg, ahol a folyó vize visszatükrözi a környezet puha színeit. Fellegek fodrozódnak fölött, hagyva, hogy puha, szórt fény omoljon a jelenetre, rávetve egy nyugodt, de pillanatnyi ragyogást. A távoli falu, alig meghatározott, kísértetiesnek tűnik, a köd fölött lassan felbukkanó épületek képeivel, kontúrjaikat a fény simogatja. A kastélyformájú építmény fenségesen emelkedik, tornya átszeli a nyugodt horizontot, rögzítve, de éterien, meghívja a nézőt, hogy elképzelje a történetet, amely a régi falak mögött rejtőzik.

Monet technikája gyors ecsetvonásokat használ, dinamikus felületet teremt, amely élőnek tűnik, rezegve a hullámokkal és az óvatos fény- és színváltozásokkal. A paletta javarészt pasztell színekből áll, lágy zöldek, világoskékek és halk fehér árnyalatok jellemzik; mindegyik árny a harmóni révén egy barátságos, kontemplatív légkört teremt. Ez a festmény megtestesíti az impresszionizmus lényegét, és nemcsak egy helyet, hanem egy pillanatot illusztrál—egy múló képet a természet időtlen szépségéről, ahol minden pillantás új élményt tárhat fel. Itt nem csupán nézők vagyunk; egy álomszerű ábrándozásba vonódunk, utazva emlékeken és érzelmeken keresztül, egy tanúságot hagyva a hagyományos érzelmi kötelékek között, amelyet Monet a környezetével hozott létre.