A jelenet egy mély, bársonyos éjszaka leple alatt bontakozik ki; egy párizsi tér, amelyet a gázlámpák éteri ragyogása ölel körbe. A nagyszerű Operaház épülete, amelynek homlokzata az építészeti részletek szimfóniája, uralja a kompozíciót. A művész mesterien használ egy lágy, szinte ködös technikát; az ecsetvonások összefolynak, misztérium és romantika légkörét teremtve. A kék és zöld hűvös árnyalatai a hűvös estét idézik, míg az utcai lámpák meleg, hívogató borostyánsárga tónusai megnyugtató kontrasztot kínálnak.

A kompozíció gondosan kiegyensúlyozott, a központi épület horgonyként funkcionál. Az emberek alakjai, amelyeket inkább utalásokként, mint részletes portrékként ábrázoltak, a téren szanaszét helyezkednek el, kiemelve az éjszakai nyüzsgő város energiáját. A lovas kocsik és a korai autók a történelmi kontextus érzését adják, a nézőt visszaviszik az időben. A festmény egy meghatározott pillanatot, az időtlenség érzését ragadja meg, amely a szépség és az élet múlandó természetének szemlélésére invitál.