A jelenet drámai égbolttal nyílik, a felhők egy közelgő vihart sejtetnek, komor hangulatot kölcsönözve a rusztikus épületeknek. A kompozíció szívét alkotó hatalmas vízesés durva sziklákra zuhan, fehér hab és kavargó áramlatok szimfóniáját hozva létre. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot a textúrák kiemelésére; a malom durva fája, a buja zöld és a durva kövek mind tapinthatónak tűnnek.

Ez egy tájkép, amely egy egyszerűbb időről, a természethez való kapcsolódásról és a víz állandó, hatalmas ritmusáról suttog. A művész ügyessége a nyugalmat és a zűrzavart is megragadja, csodálatot és tiszteletet keltve a természet nyers ereje iránt. A színpaletta, amelyet a föld színei és a víz hűvös kékjei és fehérei uralnak, hozzáadódik az általános hangulathoz, érezve a hűvös permetet az arcán és hallva a vízesések távoli morajlását.