Ez a kifejező tájkép megörökít egy gyengéd pillanatot, amikor két alak fát gyűjt a víz partján, egy sűrű faállomány közepén. A művész ecsetvonásai folyamatosak, ugyanakkor aprólékosak; a lombot puhán texturált formákká alakítja, ezáltal természetes, nyugodt légkört teremtve. A fény átszűrődik a lombkoronán, lágy fénypontokkal hintve meg a növényzetet és az alakokat, élénkebbé téve a jelenetet anélkül, hogy erős kontrasztot teremtene. A színpaletta gazdag a természetes zöldekben és földes barnákban, kiegészítve a távoli víz és az égbolt tompább kék és szürke árnyaival, melyek egy nedves, talán késő nyári nap hangulatát idézik.

A kompozíció természetes módon vezeti a tekintetet a fűvel borított lejtőről az alakokat alkotó csoportra, melyeket magas fatörzsek osztanak ketté és rögzítenek a képmezőben. A felhős égbolt dinamikája egy kis kékséggel kontrasztot alkot az előtér nyugodt, szinte intim hangulatával. Az érzelmi hatás az ember és a természet csendes összhangjában rejlik—az egyszerű munka alázatának és a békés magánynak az érzésében a természet hatalmas világa közepette. Történetileg a mű a 19. századi pásztori érzékenységet tükrözi, foglalkozik a vidéki élet témáival és az egyszerű munka nemességével, impresszionista jegyekkel ábrázolva a természetes fényben megörökített múló pillanatokat.