Ez a finom, monokróm tájképfestmény gyengéd és bensőséges jelenetet ragad meg, amelyet jobbra magasodó, csavart fák uralnak, ezek keretezik az egyszerű építményt—egy cseréptetős tornyot. A lombkorona organikusan terül el, lágy mosásokkal és finom ecsetvonásokkal ábrázolt, amelyek textúrát sugallnak, anélkül, hogy részletekben elvesznének. Az előtérben egy asszony két gyerekkel, valamint egy kis kutyával nyugodtan sétál egy ösvényen, amely az árnyékos fák alól vezet a nyílt táj felé, ahol a távoli tornyok halványan sejlenek fel a horizonton. A szépia- és szürkeárnyalatok visszafogott palettája csendes, meditációs hangulatot áraszt, mintha ez a pillanat csak egy történetidőbe való röpke lélegzet lenne—természetes és átgondoltan komponált.

A művész technikája mesteri ecsetkezelést és mosásokat mutat be, finom részletezett vonalakat egyesítve a széles tónusátmenetekkel, amelyek mélységet és lágy fényt sugallnak. Kompozíciójában a fák erős vertikális elemekként állnak szemben az alacsony, horizontális úttal és alakokkal, vezetik a néző tekintetét a képen—először a gyengéd családi csoport felé, majd a finom építészeti elemekhez. Érzelmileg a mű nosztalgikus meleget sugároz, felidézve a vidéki nyugalmat és a természet egyszerű örömeit. Bár nincs pontosan megadva a keletkezési időszak, a stílus az 18. századi brit pásztori esztétikát idézi.