Ebben a légies jelenetben a néző egy hűvös napon Párizs melankolikus utcáiba kerül. Az épületek magasra nyúlnak, homlokzataik lágy, kanyargós ecsetvonásokkal készültek, sárga, zöld és kék árnyalatokkal; úgy tűnik, mintha lélegeznének a szél mozgásával. Az ég, majdnem impresszionista örvényként, borongós napra utal, a tompított textúrák vidáman táncolnak a város szerkezetén. Az utca élénk, de csendes, a Van Gogh-ra jellemző merész ecsetvonású figurák alig kivehetők, és városi életen belüli magányos érzést keltenek.

A kompozíció egy időben megfagyott pillanatot ragad meg—az urbánus élet időtlen lényegét, amely forgalmas, mégis introspektív. Van egy érzékelhető mélység, amelyet a középső tér fokozatos hátrahúzása fokoz, lehetővé téve, hogy a néző szeme végigjárja ezt a meghívó színpadot; egy olyan útvonal, amely egyszerre személyes és nagyvonalú. A színek kiválasztása, amely enyhén tompább tónusokhoz hajlik, egy lágyabb érzelmi súlyt ad hozzá, a reflexióra hívva. Talán ez volt Van Gogh módja a tele volt érzelmek belső világának közvetítésére— egy pillantást Párizsra és saját viharos lelkére.