Ebben a nyugodt tájban egy békés jelenet bontakozik ki, amelyet finom szürke és visszafogott árnyalatok borítanak, meditáló légkört idézve. A középpontban egy malomító pavilon áll, amely lágyan fekszik a nyugodt víz mellett, visszatükrözve nemcsak a körülötte lévő fizikai szépséget, hanem a művész szándékát is, hogy megörökítse azt a pillanatot, amikor az ember és a természet egyesülnek a harmóniában. A tintás és mosott technika használata, amely a hagyományos kínai festészet sajátja, éteri minőséget kölcsönöz a műnek, lágy vonásokkal ügyesen körvonalazza a távoli hegyek lágy lejtőit, valamint a pavilon körüli bonyolult lombozatot.

A fák, kanyargós ágaikkal és sűrű lombjukkal úgy tűnik, hogy a mély erdők titkait súgják, míg a hegyek lágy ívei ritmikus hátteret alkotnak – meghívva a néző tekintetét vándorlásra. A fehér árnyalatok vízeséseket javasolnak, amelyek csendben vannak, ami életet ad a nyugodt jelenetnek, jelezve, hogy a természet, még a magányban is eleven és dinamikus. Ez a mű nemcsak Wu Hufan által a természetben felfedezett szépséget tükrözi, hanem emlékeztet minket a mély érzelmi kötelékekre, amelyeket a környezetünkkel osztunk meg, különösen akkor, amikor csendes meditációban pihenünk. Minden ecsetvonásnál szinte hallhatjuk az eső lágy patajait, a levelek susogását, és a múlt csendes echaokat, amelyek ezen a pillanaton rezonálnak.