Ebben az érzelmekkel teli műben egy magányos figura, aki látszólag mindenből, kivéve a sebezhetőségét, meg van fosztva, a színekben és érzelmekben gazdag háttér előtt fekszik. A figura bőre – lágy, szinte áttetsző árnyalatokban ábrázolva – drámaian ellentétben áll a közeli napraforgó élénk sárgájával. Úgy tűnik, ez a virág metaforikus őrszolgálatként áll, napos megjelenése a figura hasánál lévő vérvörös örvénnyel szemben. Ez a kontraszt meghív bennünket, hogy felfedezzük az olyan témákat, mint a fájdalom, a vitalitás és az élet és a halál összehasonlítása — egy erőteljes kölcsönhatás, amely a személyes és a univerzális határvonalán húzódik.

A kompozíció gördülékenyen folyik a Munch által használt bátran ecsetvonások révén; a vonalak kanyarognak és csavarodnak, mintha az alany belső zűrzavara és nyers érzelmei visszhangzanának. A lágy zöldek és finom rózsák felerősítik a komor hangulatot—bár a napraforgó világító marad, a szenvedés háttérén halandó örömet tükröz. Az érzelmi hatás szembetűnő, felvetve a magány és az emberi létezés kérdését, emlékeztetve a nézőket az élet felszíne alatt megbújó törékenységre.