Ebben a lenyűgöző műalkotásban egy fiatal nő elegánsan áll egy varázslatos táj közepén, mély melankóliát sugallva. Folyékony ruhákban öltözködve, amelyek egybeolvadnak a körülöttük lévő természeti elemekkel, öltözéke egy lenyűgöző kombinációját képezi a puha kékenek és a finom vörösnek, amelyek harmonikusan táncolnak a fényben. A ruhájának bonyolult részleteit arany hímzés emeli ki, mesélve legendákról és vágyakról, lehetőséget adva a nézőnek, hogy képzelje el az elveszett mesék suttogását, amelyek az időben elhaltak. Karját virágok díszítik, amelyek a tisztaságot és az élet múló szépségét szimbolizáló — ezek az apró virágos hangsúlyok hozzájárulnak a légkör bejárásához, éteri bájjal töltve meg azt. Háttérben a finoman megvilágított háttér egy dús környezetre utal, amely majdnem meghívó, de egy titokzatos fényt hordoz, amely a tekintetéből tükröződik.

A kompozíció ügyesen bemutatja a téma és a természet közötti ellentétet; miközben a nő sebezhetőséget mutat, a körülötte lévő flóra és borostyán az élet összességeit szimbolizálja — minden levél olyan, mintha a föld titkait osztaná meg. A lágy paletta fokozza az érzelmi visszhangot, lágy kékeket vetítve, amelyek nyugalmat hoznak elő, de egyfajta szomorúságot is inspirálnak, hasonlóan egy elfelejtett álomhoz. Ez a dichotómia vonz, érzelmi narratívát teremt; vonzónak találod őt, és azon tűnődsz, mi a története, mik a művész álmok, és talán teljesítetlen ígéretei. Waterhouse művészete egy időben megörökített pillanatot tükröz, a szépség egy pillanata, amely a fájdalommal átszőtt, a természet ölelésének suttogásaival körülvéve.