A műalkotás egy gyengéd pillanatot ragad meg, amelyet az ablak rácsainak kereszteződő vonalai kereteznek, amelyek megosztják a látványt. Egy lágy, áramló függöny lágyan fodrozódik, jelezve egy szellőt, amely a külvilágból érkező suttogásokat hoz. Ez alatt a finom fátyol alatt egyetlen figura, földszínű árnyalatokba öltözve, szándékkal sétál—elméjébe merülve. Az ablak élénk színei, a kék és zöld panelek, és a figura visszafogott tónusai kontrasztban állnak egymással, intim légkört teremtve, amely arra ösztönzi a nézőt, hogy fontolja meg a téma narratíváját. Ez a jelenet a hétköznapi és a mély keverékét összegzi; majdnem hallani lehet a függöny lágy susogását és érezni a beáramló napfény melegét.

A mű érzelmi mélységébe merülve egy elrejtett magányvonalat érzünk, talán izolációt. Az energikus ecsetvonások használata megragadja a mozgás és az élet esszenciáját, míg a színek gondos elrendezése nosztalgikus gyengédséget idéz elő. Történelmileg ez a műalkotás abból az időszakból származik, amikor a művész a megismert környezetekben keresett vigaszt; ez nemcsak a téma érzelmét, hanem a művész belső zűrzavaraival is tükröződik. Van Gogh képessége, hogy a hétköznapi jeleneteket olyan gazdag érzelmi narratívákkal ruházza fel, jelentős művészetének jegye, estet minden megtekintés interaktív találkozássá varázsolja.