Ez a megkapó portré finom fény-árnyék játékkal vonzza a tekintetet, mely gyengéden simítja a nő lágyan megvilágított arcát. Az arckifejezése gyengéd és kissé melankolikus, mintha egy gondolkodó melankólia és egy finom remény között lebegne. A művész ecsetvonásai lazák, de céltudatosak — a homlokán és haján látható finom forgások dinamikus energiát közvetítenek, miközben a háttér visszafogott, földszínei mintha egy csendes titokként ölelnék körül. Tekintete felfelé és oldalra fordulva álomszerű hangulatot idéz, amely meghív arra, hogy elképzeljük belső világát és a vele hordozott történetet.

Kiemelkedő érzékenységgel ragadja meg az emberi érzelmek lényegét a festmény, mely megragadja a múló szépség és az önvizsgálat lényegét. A színpaletta visszafogott, de gazdag — a bőrének meleg fénycsillanásai lágy kontrasztot alkotnak a hűvös, árnyékos háttérrel, mélységet adva anélkül, hogy túlterhelné. Ez a mű egy olyan térbe kalauzolja a nézőt, ahol a sebezhetőség találkozik az erővel, visszhangozza korának romantikus szellemét, és emlékeztet a portréfestészet tartós erejére, mellyel a lélek a felszín alatt megmutatkozik.