Ebben a kifejező műalkotásban két éteri figura hajol a csillogó tó fölé, az arcukat egy láthatatlan nap lágy fénye világítja meg. Az öltözetükben lévő pasztell színek finom játéka—az egyik lila drapériában, a másik lágy rózsaszínben—visszhangozza a jelenet bájához. Amikor a vízbe bámulnak, a néző elmerül az intimitásuk pillanataiban, egy mély keveréke a kíváncsiságnak és a melankóliának. Waterhouse a formáik folyékonyságának megörökítésében jeleskedik, mintha egyszerre a táj részét képeznék, ugyanakkor kicsit távol is lennének, szinte úgy tűnik, hogy bármelyik pillanatban lebeghetnek—éterikus kapcsolatot teremtve a művész által gyakran felfedezett mitológiai témákkal.

A dús háttér, zöldekkel és delikát virágokkal átszőve, még inkább fokozza ezt a valóságtól való eltávolodás érzését. A természetes elemek úgy tűnnek, hogy körülölelik a figurákat, létrehozva egy harmonikus, de törékeny egyensúlyt a valóság és a mitológia vonzó birodalma között. Ez a mű mélyen rezonál; nosztalgia és nyugalom érzéseket ébreszt, felidézve elveszett szerelmek és ősi legendák történeteit. Ez az ékszer, amely gazdag textúrában és érzelemben, megmutatja Waterhouse azon képességét, hogy a misztikust és a megszokottat összefonja, bevonva a nézőt egy olyan világba, ahol a szépség és az múlandóság együttél.