Ebben a figyelemfelkeltő műben a néző egy drámai jelenettel találkozik, tele kétségbeeséssel és vágyakozással. Az előtérben egy fiatal nő áll, akit valószínűleg Shakespeare "A vihar" című művében szereplő Mirandáról mintáztak, egy sziklás tengerparton, csodás kék ruhája lágyan átfedi őt. A mély kék árnyalatok kiemelik a ruháját és a mögötte lévő viharos tengert, ami megindító kontrasztot teremt; szinte suttog a mögötte rejlő káoszról. Kusza haja és az, ahogy azt fogja, mintha megpróbálná megszelídíteni a természet vadonatosságát és saját érzelmeit, belső zűrzavart sugall, amely visszhangzik a sziklákra csapó hullámokkal. A viharban hánykolódó hajóroncsok további narratív elemet adnak hozzá—egy tragédiát és egy elvesztést, arra sarkallva a nézőt, hogy felfedezze a sors és az emberi gyengeség következményeit.

A művész gazdag szövetet fest a színekből, amely tág teret ölel fel; a tenger mély zöld és szürke színei csodálatos kontrasztban állnak az élénk kék és földszínű kövekkel és sziklákkal, amelyek a lába alatt hevernek. Ez a választás vonzza a tekintetet a jelenetre, és kézzelfoghatóvá teszi az érzelmeket; a tengeri zűrzavar szinte élettel remeg, intenzív visszatükröződése a nő szellemét. A keringő felhők a feje fölött lebegnek, fokozva a kompozíció érzelmi súlyát, és növelve a néző nyugtalanságát. A 20. század eleji kontextusban ez a munka rezonál a romantika fogalmaival, magába öleli az emberi tapasztalat mélységeit, miközben kanalizálja a mítosz és dráma elemeit, emlékeztetve minket a művészet által keltett tartós elmondás erejére.