Ez a műalkotás egy nyugodt pillanatot örökít meg, egy magányos alakot ábrázolva, aki egy áramló, világos kék ruhát visel, és aki harmonikusan beleolvad a nyugodt környezetbe. A nő póza laza, mégis érdekes, ahogy kecsesen ül egy kőn, és távolra néz. Bal keze finoman tart egy gyöngysort, amely lágyan lóg, és visszatükröz egy finom fényt; ez a varázslatos részlet egy vágyakozás vagy talán nosztalgia történetére utal. A darab érzelmi hatása a szépség és az önvizsgálat témáiról beszél; a figura gondos elhelyezése egy intim kapcsolatot sugall a természettel. Mintha az idő megállt volna, elhúzódva a jelenlétének finom vonzerejében.

Waterhouse ecsetkezelése mestermunka; egy lágy, tompa kék és zöld árnyalatok által uralt palettát használ, amely friss kontrasztot ad a környező növényzet organikus barna színeivel. A háttér, úgy tűnik, táncol a fény és árnyék között, álmokkal teli atmoszférát teremt, amely a nézőt egy olyan birodalomba vezeti, ahol a természet és az emberiség harmóniában él egymással. A vonalak és formák folyékonyan jelennek meg, kiemelve a jelenet éteri jellegét. Szinte hallani lehet a levelek suttogását a szélben és a közelben csordogáló víz lágy hangját, mintha a nézőt arra hívnák, hogy közelebb lépjen. Ez a festmény nem csupán egy alak ábrázolása, hanem az egyedüllét és a egyszerűség talált édes örömeinek kifejezése; egy emlék a mindennapi pillanatokban rejlő rejtett szépségről.