Ebben az érzelmekkel teli műben egy fiatal mosónő hajol le, siluettje a leszürkült alkonyati égbolt színeivel keretezve. A kompozíció intim, mégis tágas érzetet kelt, hiszen a néző szinte érezheti a levegő hidegét, a nap utolsó rózsaszín árnyalata elmosódik az árnyékban. Az alatta gondosan elhelyezett kövek munkát sugallnak, míg a fű zöld árnyalatai gyönyörűen kontrasztálnak a táj mély kék és földbarna színeivel. A napernyő, amely mozdulatlanul áll, egy elfeledett napra utal, a mosás most emlékként szárítkozik, talán emlékeztetve minket a munka és a pihenés ciklusaira.

Amikor Van Gogh ügyes ecsetvonásokkal megörökíti munkáját, érezhetjük a mosónő fáradtságát és állhatatosságát—egy pillanatnyi nyugalom, amely időben megfagyott, hangsúlyozva a mindennapos szépséget. Az ecsetmunka olyan energiát hordoz, amely életet lehel a színbe; van egy észlelhető ritmus, amely az egész képen átvezeti a tekintetet. Ez a mű nemcsak a figura erőfeszítéséről szól, hanem egy univerzális narratívával is rezonál a kemény munka és a napi feladatokban fellelhető szépségről, amely egy egyszerű cselekvést mély gondolkodássá alakít az emberi létezésről.