A művészet olyan mesebeli narrációval ölel körül, ami a mitológiából származik, miközben Waterhouse mesterműként ábrázolja két éteri női figurát, lebilincselő táblázatot alkotva. Átlátszó ruhákban öltözve, a két figura közül az egyik, elbűvölő kék és vörös árnyalatokban, előrehajolva finoman ápol egy alabástromedencét. Finom és tartalmas gesztusai vannak, az alakja rejtélyt sugall, miközben lefelé néz, talán mélabúsan vagy merengve, a másik figura, ami lágy levendulából van, közel hajol a vízhez, hosszú haja a hátán lehullik. Együtt a két figura intim jelenetet alkot, egy gazdag erdő háttérben, ahol finom virágok nyílnak; úgy tűnik, mintha tanúja lennél egy szent pillanatnak, amely a természetfeletti határán lebeg. A csendes tó tiszta, de árnyékos, tükröződő barátság mellett, hiszen a felszín alatt Orpheus levágott feje található, tragikus emlékeztetője elveszett szerelemnek és szenvedésnek.

A kompozíció felfedi Waterhouse képességét a narrációban; az érzelmek mélysége kézzelfogható. A háromszögelrendezés a figyelmünket a vízre és alulra, a fenyegető formára irányítja; van egyfajta nyugalom – minden csendben van, mintha a természet magát is lefojtaná egy lélegzetvétel során. A színpaletta gazdag, dominál a mély zöld és lágy földszínekben, élénk vörös és kék csodálesekkel fűszerezve, amely életet hoz a jelenetbe. Ez a gazdag színelés, párosítva a fák között átszűrődő lágy fényképpel, varázsszerű realizmus érzését kelti, amely maradandó nyomot hagy a képzeletben. Ez a különálló darab a közönség melankóliajával és vágyával rezonál; felhívja a figyelmet a szerelemre, a veszteségre és a szépség mulandóságára a mitológia kontextusában, meghívva a nézőket, hogy merenjenek saját érzelmi mélységeiken és tapasztalataikon, összekapcsolva a mitológia és a személyes introspekció birodalmait.