Egy megrázó és kifejező jelenetben a művészi alkotás egy fiatal nő tragikus halálát tükrözi, akinek élettelen teste a hideg kőpadlón hever. Bőrének sápadtsága és a testét takaró sötétvörös anyag kontrasztban állnak egymással, ami szomorúságot és kétségbeesést idéz elő. Körülötte egy csoport szereplő—néhányan páncélt viselnek, mások laza ruhákban—kifejezi a gyász keverékét, amely a nézők hideg közömbösségével fonódik össze. A jelenet körüli repülő galambok egy váratlan békét adnak hozzá, ellentétben a nő sorsának súlyosságával; ez a kontraszt arra kényszeríti a nézőt, hogy gondolkodjon a veszített ártatlanság és az élet kegyetlen valóságai felett.

A kompozíció a középső alakra irányítja a figyelmet, elegánsan körvonalazva a textúrázott kőből készült térben. Minden figura gondosan kidolgozott, a ruhák történelmi pontosságára figyelembe véve, ezzel körülölelve a képet egy klasszikus hangulatú narratívában. A paletta, amelyet puha szürkék, földszínek és meleg vörös tónusok uralnak, érzelmi rezonanciát kiált. A levegőben érzékelhető a csend—egy pillanat megfagyott az időben, amely arra kényszeríti a nézőt, hogy a veszteség súlyára, az élet törékenységére és a tragédia tartós hatására gondoljon. A Waterhouse által kiválasztott részletek, a nézők arcán megjelenő fájdalom kifejezésétől kezdve a közelgő madarak finom tolláig, fokozza ezt a tragédiát és a múlt iránti kapcsolatot.