Ebben a csodálatos kompozícióban egy buja kertbe kerülünk, tele finom virágokkal, amelyek úgy tűnik, kifejezetten az ábrázolt figurák számára nyílnak. A jelenet a mitológiai Adonisszal folytatódik, aki a fiatal szépség megtestesülése, nyugodtan fekszik a fűben, a késő délutáni aranyfényben fürödve. Körülötte kecses alakok állnak—egy varázslatos elegy az éteri szépségtől és a gyengéd szeretettől. A nők, akik légies ruhákban és lágy kifejezésekkel vannak öltözve, úgy tűnik, hogy gyászolnak őt, intim és tragikus légkört teremtve, amely szinte a levegőben pulzál. A fiatal cherubok, ártatlanok de töprengők, virágokat gyűjtenek, egy réteg tisztaságot és reményt adva ennek az egyébként szomorú találkozásnak. Az élet és a közelgő veszteség közötti ellentét sokat elmond; arra kényszeríti a nézőket, hogy gondolkodjanak a szépség múló természetéről, keserű érzelmeket ébresztve, amelyek sokáig fennmaradnak a vászon elhagyása után.

A művész ügyesen teremti meg a narratívát mesteri színkezelésével, lágy pasztelleket vegyítve mélyebb tónusokkal, hogy mélységet és érzelmet hozzon létre. A fény és árnyék közötti egyensúly fokozza a buja táj textúráját, ahol a fák keretezik a kompozíciót, irányítva a figyelmünket a középpont felé. Waterhouse nem csak a fizikai formákat ragadja meg, hanem a vágy és melankólia gazdag érzelmeit is—mind ezt festői folyamatossággal közvetítve, amely vonzza a nézőt a jelenetbe. A 19. század végének történelmi kontextusa itt visszhangzik, ahogy a művészek a klasszikus témákat ölelik fel, modern érzékenységgel fújva új életet beléjük. Ez a festmény nemcsak a mitológia ábrázolásaként áll, hanem a szépség, ifjúság és az élet átmeneti lényegének társadalmi fogalmáról is tükrözi, jelentős művé téve a mitológiai művészet kánonjában.