Ebben a lenyűgöző műalkotásban egy fiatal nő látható, aki egy kis, díszes hajóban lebeg a nyugodt folyón. Éteri fehér ruhába öltözködik, a finom szövet körülötte úgy van megformálva, mint egy valóra vált álom — hosszú, vörös haja hátra hullik, és erős kontrasztot ad a fényes zöldek és a lágy barnák nyugodt hátterével. A jelenet tele van a melankólia, de még inkább a ragyogás érzésével, egy varázslatot hozva, ami meghívja a nézőket a feledésbe merült történetek és elveszett szerelmek világába; a nő finom tartása megtestesíti az elszigeteltség és a tragikus szépség jellemző keverékét.

A művész egy gyönyörű palettát használ, amelyet gazdag földszínek uralnak, és ezt a vízen visszatükröződő fények luminozitásával egyensúlyozza; ezen színek ügyes keverése olyan légkört teremt, amely egyszerre tűnik nyugodtnak és zavarónak. Magas nádak növekednek a víz partján, és a part menti növényzet utalásai egy buja, de zárt légkört hívnak elő. A kompozíció egyes részletei, a gondosan díszített hajótól a vízfelszín enyhe fodráig, úgy tűnik, hogy beteljesületlen vágyak történeteit suttogják. A festmény történelmi kontextusa a késő viktoriánus kor mitológiájára, Artúri románcra és a női komplexitás, valamint identitás témáira vonatkozó vonzalomról beszél, ezáltal megerősítve a művészi jelentőséget. A Waterhouse minden színével és ecsetvonásával egy álomországba vezet minket, meghívva, hogy mélyebben vizsgáljuk meg a Shalott Hölgy titokzatos sorsát.