Az alkonyat éteri fényében megjelenik egy alak a sűrű, ködös mocsárból – egy törékeny nő, aki áramló, áttetsző ruhákba öltözve mintha eggyé válna a körülötte lévő náddal és vadvirágokkal. Az arckifejezése melankólia és vágyakozás keveréke, mintha két világ között rekedt volna. A művész ecsetvonásai finoman megragadják a vibráló légkört; a lágy, tompa földszínek arany fényekkel keverednek, fokozva a jelenet álomszerű hangulatát.

A kompozíció ügyesen vezeti a tekintetet a kinyújtott kéz felé, amely gyengéden érinti a nádat, szimbolizálva a természethez és talán a lakhelyéül szolgáló természetfeletti világhoz fűződő törékeny kapcsolatot. A fény és árnyék finom játéka, valamint a növényzet részletes ábrázolása csendes bűbájt és misztériumot teremt. Ez a kifejező alkotás mitológiai jelentéssel bír, egy vízi lény legendájából merítve – a vonzerő és a veszély keverékét –, mely elmélkedésre készteti a nézőt az élet, a halál és az átalakulás témáiról.