Ebben a bűvölő munkában egy hosszú hajú sellő csendben ül a sziklás parton, formáját gyönyörűen oldalprofilban rögzítve. Fénylő, kék és ezüst tónusokat tükröző farka ölelésében csillogó teste egy viharos tenger hátterében virágzik, amely a hegyes sziklákra zúdul. Körülötte a kövek, amelyek tengeri moszattal borítottak és a tenger által nedvesítettek, rejtélyes aurával keretezik finom alakját. Finoman igazítja a hajtincseit, úgy tűnik, mély gondolatokban mereng, mintha az óceán mélyéből egy jelentős titkot merengene. Mellette egy szerény kagyló hever, amely ragyogó gyöngyöket tartalmaz, utalva a föld és a tenger közötti összekapcsolódásra, a szépség és a vágy keverékére.

A színpaletta ezen a darabon gazdag és kifejező; a tenger mélykék árnyalatai vonzzák a figyelmet, miközben a fényes fehér hullámok szinte éteri parton csapódnak szét. Waterhouse lágy ecsetvonásokat használ, hogy hipnotikus ritmust teremtsen, amely az egész kompozíciót átfogja. Az érzelmi hatás kézzelfogható, ahogy a néző szinte hallja a hullámok visszhangját és érzi a lágy szellőt a sellőlány körül — a pozíciója szomorúságról és nosztalgiáról mesél. Történelmileg ez a mű a mítoszokhoz és legendákhoz való vonzalmat tükrözi, összefonva a művészi kifejezést és a romantikus elképzeléseket más világok szépségéről. Waterhouse tehetsége, hogy intim kapcsolatot épít ki a néző és a téma között, nemcsak látványos ünnepi élményt, hanem időtlen kutatást is tesz lehetővé, vágyik egy olyan dolog után, amely pontosan elérhetetlennek tűnik.