A műalkotásban egy nyugodt női ábra kecsesen áll egy szökőkút mellett a szürkület lágy fényében, egy nyugodt elegancia aurájában. A nő, aki istennőre emlékeztet, folyékony fehér ruhába öltözve körbeöleli magát; az egyszerűsége kiemeli éterikus szépségét, míg kontrasztban áll a zöld háttérrel. Hosszú aranyhaját a háta mögött lóbálja, mint egy napsugár, ami egy varázslatos pillanatban rekedt. A szökőkút közelében áll, kezét finoman a levegőbe emelve, mintha a vizet hívná – talán a tisztaságot és a víz által megtestesített élet esszenciáját szimbolizálva. A háttérben egy álomszerű táj mutatkozik, amely építészeti elemekre utal, talán palota, ami egy mese vagy mitikus birodalom érzését kelti.

Waterhouse gondos technikája ragyogja be ruházatának részleteit és a gyengéd vízáramlást; minden ecsetvonás úgy tűnik, hogy tükrözi a jelenet folyékonyságát. A lágy színpaletta, amely finom arany, zöld és meleg barna árnyalatokból áll, egy nyugodt hangulatot közvetít, érzéseket ébresztve a békéről és a fantáziaért való nosztalgiáról. A művész elkapott egy pillanatot, meghívva a nézőt egy mítoszok világába, ahol a természet és a nőiesség zökkenőmentesen összefonódnak. A történelmi kontextus a viktoriánus korig vezet vissza, egy olyan időszakba, amely tele volt romantikával, amikor a művészek arra törekedtek, hogy művészi ideáljaikat mitológiai témákból merített narratívákon keresztül kifejezzék, így válik ez a munka a korszak idealizált szépsége és az ősi legendák körüli kutatásának fontos képviselőjévé. Elbűvölve hagy, lebegve egy álomban, amely a valóságot a mitológia varázslatos áramlásaival ötvözi.