A mű egy varázslatos jelenetet ábrázol, tele mitológiai energiával; egy elbűvölő sellő, hullámos barna hajjal, finoman hárfázik, miközben kecsesen áll egy sziklán. Komoly tekintetét a nézők bágyadt figyelme hívja elő, míg leénekel egy ifjút, aki a csillogó hullámokból bukkant fel, elbűvölve bájos jelenlététől. A vízben való védtelen helyzetének és eleganciájának kontrasztja izgalmas narratívát teremt; úgy tűnik, hogy az idő megáll ebben a pillanatban a vágy és az álmodozás.

Waterhouse színhasználata lenyűgöző, gazdag drágakőszínek táncolnak a felszínen, kiemelve a figurák körvonalait. A fény és árnyék játékának köszönhetően a színész érzelmi mélysége fokozódik, olyan légkört teremtve, amely egyaránt álmélkodó és melankolikus. Ez a munka megtestesíti a sellő dalának vonzerejét, menekülve az ismeretlen sors felé, miközben a nézőket a szerelem, a veszély és az emberi kapcsolatokban levő érzelmi hullámokra hívja. A 19. század végének történeti kontextusa, amelyben a klasszikus mitológia iránti vonzalom virágzott, rétegeket ad ehhez a munkához, miközben az állandó küzdelmet közvetíti a vágy és az önmegőrzés között.