A mű egy lenyűgöző pillanatot örökít meg a Tristan és Isolde legendájából, ahol a szereplők egy hajón állnak, egy csodálatos háttérben ragyogó vízzel és meredek sziklákkal. A lovag, csillogó páncélt viselve—szemben a pompás Isolde ruháival—kiterjeszti felé a kezét, amelyben a szerelem italát tartó poharat nyújt, ez egy kulcsszereplő a tragikus románcukban. Az óceán nyugodt kékje és a hajó fájának földszínei gazdag vizuális kontrasztot teremt, amely körülöleli a nézőt egy élő világban; szinte hallani lehet a hullámok zaját és érezni a szelíd szellőt, amely Isolde finom fátylát játszadozik.

A kompozíció gyönyörűen egyensúlyba hozza a két alakot az előtérben, irányítva tekintetünket az intim cserére, amely kifejezni tudja a remény és szorongás keverékét. Isolde köpenyének draperiája, élénk zöld és piros színe, fokozza a mozgás és érzelem érzését, mintha egy időben megfagyott pillanatban raboskodnának—nem csak egy közösen eltöltött pillanat, hanem egy pillanat tele előérzetekkel. Waterhouse mesterséges technikája—folyékony de pontos ecsetvonásai—emocionális intenzitást ad, amely mélyen bevon a világukba, kitöltve a levegőt egy kézzelfogható feszültséggel. Ez a darab, amely tele van a romantika szellemével, tükrözi a szerelem, a sors és az áldozat viharos lényegét—igazi tisztelgés a mitológiai narratíva előtt, amely számos újraértelmezés formálta a történelem során.