A jelenet viharos drámával bontakozik ki; a borongós szürkék és a háborgó kékek örvénylő égboltja uralja a felső regisztert, a mély nyugtalanság légkörét sugallva. Sötét, baljós felhők gyülekeznek, formájukat széles, kifejező ecsetvonások adják, amelyek az erőszakos mozgás érzését közvetítik. Alatta a táj a kontrasztok tanulmánya: egy háborgó tenger, az éghez hasonló tónusokban, sodródik és kavarog, miközben a kopár, sziklás terep foglalja el az előteret. Ezt a földet alakok lakják, formájuk inkább sejtett, mint pontosan meghatározott, őrült tevékenységben. Sötét sziluettjeik egy rituális összejövetelre, egy titokba burkolt titkos találkozóra utalnak. A háttérben egy omladozó, gótikus ihletésű szerkezet magasodik, boltívei és csontvázszerkezete a festmény drámai minőségét és történelmi kontextusát erősíti. Ez a közelgő pusztulás jelenete, vagy talán a makabris ünneplése; az emberi természet sötét oldalának és a mitikus narratívák erejének meggyőző ábrázolása.