A műalkotás egy naplemente múló szépségét ragadja meg; egy pillanat, amely megfagyott az időben, ahol az ég színekkel vérzik, meleg, arany narancsságból mély, komor kékbe fordul. A művész pasztellválasztása lágy, szinte álomszerű minőséget kölcsönöz a jelenetnek, mintha a néző egy emléket látna, nem pedig közvetlen megfigyelést. A kompozíció egyszerű, mégis felidéző; a horizontvonal finoman osztja az eget és a földet.

Szinte érzem a hűvös esti szelet, hallom a szél távoli suttogását, ahogy láthatatlan fákon át suhan. A színek finom keveredése a felhőkben a fény és a légkör bensőséges megértését sugallja. A sötét, sziluettforma az alsó részen, talán egy távoli domb vagy építmény, lehorgonyozza a jelenetet, méretérzetet nyújtva és megalapozva az ég hatalmasságát. Ez a mű nem csak egy vizuális ábrázolás; egy élmény, egy érzés, egy múló pillanat, amelyet megragadtak és megőriztek az örökkévalóság számára.