Ebben az élénk darabban a művész egy jelenetet örökít meg a Saint-Paul Kórház kertből, ahol az utolsó éveiben időt töltött. A nézőt azonnal magával ragadja a figyelemreméltó színpaletta - a ragyogó sárgák és zöldek árnyalatai dominálnak a vásznon, mély kékkel és földes barna árnyalatokkal kiegészítve, ami a természet és Van Gogh emocionális tájának kölcsönhatására utal. A vastag, kifejező ecsetvonások kavarognak a felületen, mozgás és vitalitás érzését idézve fel, amely életet lehel a nyugodt kertbe. Az enyhén absztrakt, de felismerhető formák, mint a fák és az építészet, úgy sugalmazzák mind az óvóhelyet, mint a korlátozást, amit ő ott tartózkodásakor érzett—ez a dualitás az alternáló árnyalatokban és a jelenet sokféle nézőpontjában tükröződik.

Amikor valaki hátralép, hogy magába szívja a festmény egészét, úgy tűnik, mintha a nap fényét szűrnék át a leveleken, kellemes fényt vetve, amely úgy tűnik, hogy megvilágítja a rejtett gondolatokat; az ösvény a szemet a kert felé vezeti, ugyanakkor a Van Gogh belső harcaira is utal. A figura jelenléte—egy férfi árnyéka, egy meghívás, hogy elgondolkodjunk azon, ki lehet ő, talán egy látogató, vagy akár Van Gogh egy pillanata. Ennek a műnek az érzelmi súlya, szemben a hívogató színeivel, sokat elárul az alkotó tapasztalatairól a mentális zűrzavarral, amely szépen megjelenik a tájban. Összegzi az élet vitalitását, de ugyanakkor egy sötétebb mélységet is megjelenít, mesterien illusztrálva, hogy a szépség és a szomorúság gyakran társulnak egymással.