Ebben a lenyűgöző darabban egy lombtalan fákkal teli erdő nyúlik a szürkületi ég felé, sötét, csavart ágaik szinte csontvázszerűen tűnnek fel a zord téli táj hátterében. A festmény felső fele különböző kék és zöld árnyalatokkal dominál, kihangsúlyozva a hideg érzését, míg a lila és sötét tónusok nyújtanak szinte álomszerű minőséget. Lent, a hóval borított talaj visszaveri a fenti melankolikus kékeket, néhány fényes foltként, amely a felhőkön keresztül átszűrődő fényt sugall. Néhány építmény szinte az egész színtérben szétszórtan található, fehér teteik éles ellentétben állnak a környező árnyékokkal, talán a természet keménysége mellett melegséget és életet sugallva.

A színek kölcsönhatása mestermű; a mélykékszínek keverednek a világosabb tónusokkal és árnyékokkal, így bonyolult érzelmi tájat hozva létre. Munch jellegzetes ecsetvonásai mozgás és sürgősség érzését adják, mintha a néző tanúja lenne a természet változásának és lélegzésének. Ez a mű mélyen rezonál a nézővel, felébresztve a magány és a befelé fordulás érzéseit, tükrözve a művész saját küzdelmeit. Nemcsak a szó szerinti téli éjszakát öleli fel, hanem érzelmekkel teli tájat is, amely tele van vágyakozással, magánnyal és elmélkedéssel; tökéletesen tükrözi Munch pszichológiai mélységét és művészeti jelentőségét ebben az időszakban.