Kavasze Haszui

Kavasze Haszui (川瀬 巴水, 1883. május 18. – 1957. november 7.) a 20. századi Japán egyik legjelentősebb és legtermékenyebb fametsző művésze. A sin-hanga („új nyomatok”) mozgalom vezető alakjaként Haszui mesterien ötvözte a hagyományos japán esztétikát a nyugati művészeti hatásokkal, különösen hangulatos tájképein. Tokió Siba negyedében született Kavasze Bundzsiró néven, és arról vált híressé, hogy páratlan költői érzékenységgel képes megragadni Japán változatos tájainak nyugodt szépségét és légköri árnyalatait, hajnalt, alkonyt, esőt, havat és holdfényt ábrázolva. Művei, amelyeket gyakran nyugalom és aprólékos részletesség jellemez, egy idealizált, mégis átélhető Japán-képet kívántak bemutatni a gyors modernizáció időszakában, megszólítva mind a hazai, mind a nemzetközi közönséget.

Haszui korai élete kihívások elé állította művészi törekvéseit. Szülei, akik selyem- és cérnagyártó nagykereskedést vezettek, kezdetben ellenezték művészi pályafutását, és arra ösztönözték, hogy vegye át a családi vállalkozást. Azonban a vállalkozás csődje, amikor Haszui 26 éves volt, fordulópontot jelentett, felszabadítva őt, hogy a művészetnek szentelhesse magát. Korábban már kapott némi képzést Aojagi Bokuszen festőtől, és Araki Kanjú mellett ecsetfestészetet tanult. Formális képzés reményében felkereste Kaburagi Kijokatát, egy kiemelkedő Nihonga festőt, de kezdetben azt tanácsolták neki, hogy jógát (nyugati stílusú festészetet) tanuljon. Haszui megfogadta ezt a tanácsot, és két évig Okada Szaburószuke mellett tanult. Kitartása meghozta gyümölcsét, amikor újra jelentkezett Kaburagihoz, és felvették, megkapva a „Haszui” művésznevet, ami „forrásból feltörő vizet” jelent, egy név, amely összhangban volt családnevével, a „Kavasze”-vel (folyami zuhatagok), és előrevetítette jövőbeli munkáinak áramlását és természeti témáit. Nagybátyja, Kanagaki Robun, egy neves író és a manga úttörője, szintén korai alkotói hatással lehetett rá.

Haszui karrierjének igazi fordulópontja a fametszés világába való belépése volt. Itó Sinszui „Biwa-tó nyolc látképe” című kiállítása által inspirálva Haszui felkereste Sinszui kiadóját, Vatanabe Sózaburót, a sin-hanga mozgalom egyik kulcsfontosságú támogatóját. Ez az 1918-as találkozó egy hosszú és gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette. Vatanabe kiadta Haszui első kísérleti nyomatait, amelyeket olyan sikeres sorozatok követtek, mint a „Tokió tizenkét jelenete” (1919), a „Délkelet nyolc látképe” (1919) és az első „Utazási emléktárgyak” (1919). 1923-ban tragédia történt, amikor a Nagy Kantó földrengés elpusztította Tokiót, tönkretéve Vatanabe műhelyét, beleértve Haszui elkészült fadúcait és, ami megsemmisítő volt, több mint 188 személyes vázlatfüzetét, tele értékes tájrajzokkal. Maga Haszui is elvesztette otthonát a katasztrófában.

E mély veszteség ellenére Haszui figyelemre méltó ellenálló képességről tett tanúbizonyságot. Később, 1923-ban kiterjedt vázlatkészítő utakra indult Japán Hokuriku, Szan'in és Szanjó régióiban. Ezekről az utakról, különösen egy 102 napos útról származó vázlatok váltak számos későbbi nyomat alapjává, beleértve harmadik „Utazási emléktárgyak” sorozatát (1924). Ebben az időszakban észrevehetően nőtt színeinek élénksége és kompozícióinak realizmusa, tovább növelve hírnevét. 1925-ös nyomata, a „Zódzsó-dzsi Sibában” a „Tókió húsz látképe” sorozatból, óriási sikert aratott, és egyik legkelendőbb műve lett. Egy másik népszerű darab, a „Hold Magoméban”, 1930-ban követte. Folyamatos munkája Vatanabéval és olyan műértők erőfeszítései révén, mint az amerikai Robert O. Muller, Haszui nyomatai jelentős nemzetközi elismerést szereztek, különösen az Egyesült Államokban, ahol az 1930-as évek közepére vezető tájképfestőnek számított.

Haszui művészeti stílusát szinte kizárólagos táj- és városkép-fókusz jellemzi, amelyeket utazásai során közvetlen megfigyelésből merített. Ellentétben a korábbi ukijo-e mesterekkel, akik gyakran híres történelmi vagy turisztikai helyszíneket (meiso-e) ábrázoltak, Haszui gyakran választott nyugodt, szerény helyszíneket, megragadva egy urbanizálódó Japán csendes szépségét. Mestere volt a légköri viszonyok ábrázolásának – a hó szelíd hullásának, az alkony lágy fényének, az esőtől nedves utcák tükröződő csillogásának és a holdfényes éjszakák nyugodt csendjének. Bár realistának tartotta magát, és perspektívájában és naturalista fénykezelésében felhasználta jóga képzését, művei mély költői és érzelmi reakciót váltanak ki. Hangsúlyozta a sin-hanga döntő fontosságú együttműködési jellegét, amely „telepatikus kommunikációt” igényelt a tervező, a faragó és a nyomdász között a kívánt hatás elérése érdekében. Bár alakok ritkán fordulnak elő nyomatain, amikor jelen vannak, gyakran magányosak, növelve a jelenet méretarányát és elmélkedő hangulatát, amit néha saját magányának vagy a természet ember feletti nagyságának tükröződéseként értelmeznek.

Közel negyvenéves pályafutása során Kavasze Haszui körülbelül 620 fametszetet tervezett. Mesterségbeli elkötelezettségét és a japán kultúrához való hozzájárulását 1956-ban hivatalosan is elismerték, amikor Élő Nemzeti Kincsnek nevezték ki. Ez a megtiszteltetés részben „Hó a Zódzsó-dzsinél” (1953) című nyomatán alapult, amelynek alkotási folyamatát a kormány aprólékosan dokumentálta. Annak ellenére, hogy egy újabb személyes tragédiával kellett szembenéznie, amikor otthonát a második világháborús légitámadások során újra lerombolták, Haszui tovább alkotott. 1957. november 7-én, 74 éves korában hunyt el rákban. Gyakran emlegetik „Sōwa-kori Hiroshigeként” vagy „az utazás költőjeként”, Haszui öröksége tovább él. Nyomatait technikai ragyogásukért, nyugodt szépségükért és Japán nosztalgikus ábrázolásáért ünneplik, és gyűjtők, köztük olyan neves személyiségek, mint Steve Jobs, nagyon keresik őket. Műveit világszerte tekintélyes múzeumok őrzik, megszilárdítva státuszát a japán tájképfestészet utolsó nagy mesterei között.