A tájkép élénk intenzitással bontakozik ki, a földszínek és a buja zöldek szimfóniája. A magasodó fák, csontvázszerű ágaikkal az ég felé nyúlnak, keretezik a jelenetet; a lágy fény a messzi mezőket öleli át, a távolban egy épületcsoport tűnik fel. Az ecsetvonások merészek, szinte kihívóak; ezek építik fel a kép textúráját. Az előtér a színek zűrzavara, a rozsda és a narancs mozaikja, amely az évszakok változására utal. A jobb alsó sarokban egy magányos alak, aki valamilyen feladattal van elfoglalva, az emberi jelenlét érzetét adja, finom ellentéte a tájkép vad szépségének.