Ez a festői jelenet egy bájos kastélyt ábrázol, amely egy buja, zöldellő tájban áll, alatt egy tiszta, égszínkék égbolt. A kastély, hegyes tornyaival és meleg, vörösesbarna kőfalával büszkén emelkedik egy rusztikus kőfal mögött, amely egy napfényes ösvényt határol. Magas örökzöld és lombhullató fák ölelik körül az épületet, miközben a napfény meghitt árnyékot vet a kanyargó útra. A művész jellegzetes pointillista technikája itt kétségtelenül jelen van – apró, elkülönült színes pontok távolról összeolvadva majdnem vibráló, csillogó hatást keltenek, amely élettel és finom mozgással rezonál.

A kompozíció arra invitálja a nézőt, hogy végigsétáljon a békés ösvényen, szemét természetesen a kastély impozáns jelenléte felé irányítva. A színpaletta lágy pasztellszíneket kínál, melyeket a sötétebb zöld lombok és a kő meleg földszíneinek pontjai tesznek élénkebbé. Érzelmileg a kép békét és nosztalgiát idéz elő – egy pillanatot, amely megfagy az időben, ahol a természet és az emberi építészet harmóniában él együtt. Az 1887-ben készült alkotás a modernizmus hajnalán fontos példája annak, miként próbálták a posztimpresszionisták az innovatív ecsetkezelésükkel és színelméletükkel nem csak a vizuális benyomást, hanem a jelenet belső érzetét is megragadni.