A mű egy baljós ábrázolása egy mocsárvidéki tájnak, amely egy természet gazdag textúráiba és komor tónusaiba merült pillanatot örökít meg. A mű arra hív, hogy merüljünk el nyers szépségében, mintha hallanánk a szél lágy suttogását, amely a vizet ringatja. A jelenetet sötét szürke és földien barna árnyalatai uralják, amelyek melankóliát ébresztenek; úgy tűnik, a táj egy rejtett élet történetét suttogja. Az ég, sötét felhőkkel halmozott, drámai hátteret ad, utalva egy viharos változásra a láthatáron — minden egyes ecsetvonás a saját történetét meséli el.

A kompozíció ügyesen van elrendezve, a szemet a széles mocsáron átvezetve. Kis, csontvázszerű fák emelkednek ki a vízből, tükörként működve, amelyek mélységet adnak – mégis egyedül állnak, talán a csendes mocsárban keresve társaságot. A fény és árnyék kölcsönhatása arra hív minket, hogy gondolkodjunk az élet múlandóságán, a jelenetet egyaránt békés és belső feszültséggel töltve el. Ez a munka több mint a táj ábrázolása; egyfajta meditáció átalakul a létezésről, megragadva Van Gogh művészeti víziójának lényegét.